A nürnbergi perek során világosan körvonalazódott az az alapelv, amely szerint emberiségellenes bűntettekre nem mentség, hogy tettesük parancsra cselekedett. A parancsteljesítésnek vannak erkölcsi következményei, akkor is, ha a parancsmegtagadást halállal büntetik. Sztálin és Hitler pribékjeiből éppen az az erkölcsi és társadalmi tartás hiányzott, amely erőt adott volna nekik az engedetlenséghez. A Szovjetunióban az, aki nem óhajtott részt venni a valódi vagy képzelt ellenség - burzsoák, trockisták, szabotőrök, fasiszták és cionisták - elleni boszorkányüldözésben, az maga is ellenségnek számított. Voltak azonban helyzetek, ahol lehetőség adódott az erkölcsi alapon történő választásra. És akadtak is néhányan, akik a fenyegetésekkel, a nélkülözéssel, a kínzással és a halállal szembenézve is ki tudtak tartani elveik mellett. De miért voltak ilyen kevesen, és miként lehetséges, hogy a fanatikusok, cinikusok, szadisták és hitvány gazemberek kis csoportja által támogatott Sztálinnak soha nem kellett számottevő ellenállással szembesülnie?