Bödőcs Tibor: Mulat a manézs (részlet)

Reggel. A hajnal díszletmunkásai, a harmat és a könnyű szellő már elbontották a csillagos ég éji sátrát; bimbózó, nyíló, hervadó rózsák illata, alvó oroszlánok, rotyogó kondérok, birkózótermek és katonabakancsok szaga tör be vadul krónikánk ablakán.
– Jó volt?
– Mondhatok mást?
A férfi hever, a nő öltözik, indul, de nem siet.
– Minek veszed fel, ha úgyis leveszem? – évődik a férfi, kötélhúzást játszva a melltartóval.
– Minek teszed be, ha úgyis kiveszed? – kérdi a nő, megnyerve a kötélhúzást.
– Hehe.
– Most őszintén, mit gondolsz a seggemről, King?
– Mi? – kérdi a hím.
– A seggem. Nagy?
– Én ezt szeretem.
– A nagyot?
– Nem.
– Hanem?
– Ha van mit fogni!
– Szóval nagy?
– Nem.
– Beszélsz összevissza, komolyan mondom – vesz fel támadó hadállást a nő.
– Na, takarodj, este folytatjuk! – És letaszítja az uralkodó felvágott nyelvű szeretőjét a baldachinos ágyról.
Benne volt e slejmes takarodjban, benne e taszításban a csak másodszorra-sikerült-akkor-is-csak-egy-közepes-fuvola keserűsége, a birodalom igazgatásának összes nyűge, dinasztikus gondok meg az elmúlás réme is; Luigi hamvadó tüzének vadóc élesztgetője, Roxanne takarodik, de azt is mennyi pokoli bájjal… egy őrjítően kancsal, romlott virágszál öltözik most rohamos-bosszúsan, majd kofferét felkapván, a titkos ajtót becsapván, a Palazzo rejtett zegzugain viharzik. Nervózusan. Tova.