Péterfy-Novák Éva: Sajtleves - részlet

– Üljön le, kisasszony – ez volt az első mondata hozzám.
Gyűlölöm, ha kisasszonynak, hölgynek vagy egyáltalán bárminek is szólítanak, főleg ismeretlenül!

De azt gondoltam, hogy most nem fogok szólni érte, inkább látványosan mérgesen hátramegyek az előadó utolsó előtti sorába, és lehuppanok. Előveszem a laptopom, és magam elé teszem a világosbarna, agyonfirkált kisasztalra.

Nemcsak az asztal, az egész terem szocreál, kopott és rideg.

Nézem a tanárt, kellemes külsejű, fiatalos. Póló és farmer, semmi elegancia. Laza tanár. Vagy annak akar látszani. A szeme nagyon kék, sosem tetszett a kék szem, nálunk is mindenkinek kék rajtam kívül, talán ezért nem találtam soha vonzónak. Rajtam is farmer van, szakadt farmer (ironikusnak találom, hogy én is úgy nézhetek ki, mint egy erősen középkorú nő, aki lazának akar látszani), és egy ezeréves, de nagyon szép norvég mintás pulcsi. Az arcomon semmi, de semmi smink, kapkodva készültem, nem maradt rá időm. Gyűlölök kapkodni. Amikor már láttam, hogy el fogok késni (reggel piacon voltam, és valahogy elhagyott az időérzékem, annyit sorakoztam, vásároltam, cipekedtem), átfutott az agyamon, hogy be sem megyek ma arra az órára. De aztán győzött bennem a rendes diák. Ha el is késem, de legalább ott leszek.