"Vizsgálgatom az életemet, bennem él a vágyakozás a jóra, és játszom a mindennapjaimat, közben elhiszem, hogy akárhány évesek is vagyunk, léteznek a csodák, amelyeket mindenki a saját lelkében hordoz. Én szeretem a barátaimat, szeretem a körülöttem nyüzsgő világot, a nevetést, a sírást... Várakozásaim fiókját még ki-be húzogatom, még sok minden belefér... ünnepelni szeretném az örömöket, hinni, hogy nem baj az, ha időnként a könnyeink sós esője záporozik. Nem baj az, ha rájövünk: tévedtünk, ha a boldogtalanság és a boldogság összekapaszkodik bennünk, ha a gyerekkori álmok kitörölhetetlenül bennünk maradnak... Ha már olyan öreg leszek, hogy már bizonytalanul, ingatagon járok és a lábam alig érinti majd a földet, ha már nem tudom eldönteni, hogy repülni, elesni vagy meghalni szeretnék, még akkor is keresni fogom azt az örökszép világot, ahol a félelemnek nincs hatalma, ahol öregen is önmagamhoz méltó tudok maradni, ahol a szeretet irányítja az utamat, ahol a "Jövő minden reményét ringatom, / Mint a vihart és fészket a falomb. / Így állok örök békességbe már / S az Istent várom, aki földre száll.""

Vizsgálgatom ​az életemet, bennem él a vágyakozás a jóra, és játszom a mindennapjaimat, közben elhiszem, hogy akárhány évesek is vagyunk, léteznek a csodák, amelyeket mindenki a saját lelkében hordoz. Én szeretem a barátaimat, szeretem a körülöttem nyüzsgő világot, a nevetést, a sírást. Várakozásaim fiókját még ki-be húzogatom, még sok minden belefér, ünnepelni szeretném az örömöket, hinni, hogy nem baj az, ha időnként a könnyeink sós esője záporozik. Nem baj az, ha rájövünk: tévedtünk, ha a boldogtalanság és a boldogság összekapaszkodik bennünk, ha a gyerekkori álmok kitörölhetetlenül bennünk maradnak. Ha már olyan öreg leszek, hogy már bizonytalanul, ingatagon járok és a lábam alig érinti majd a földet, ha már nem tudom eldönteni, hogy repülni, elesni vagy meghalni szeretnék, még akkor is keresni fogom azt az örökszép világot, ahol a félelemnek nincs hatalma, ahol öregen is önmagamhoz méltó tudok maradni, ahol a szeretet irányítja az utamat, ahol a „Jövő minden reményét ringatom, / Mint a vihart és fészket a falomb. / Így állok örök békességbe már / S az Istent várom, aki földre száll.”

Eszterhai Katalin legújabb könyvében a tőle megszokott derűs bölcsességgel és fékezhetetlen életörömmel beszél az időskorról, a szeretet erejéről és a minket körülvevő apró csodákról. Hittel vallja, éveink számától függetlenül sosem késő rácsodálkoznunk a világban mindenütt ott rejlő szépségre. A könyv egyes fejezeteiben lenyűgöző meséket olvashatunk emberekről, akiket különféle kihívások elé állított az élet, akik mind eltérő módon szemlélik a világot, és akiket egyetlen cél vezérel: megtalálni a boldogságot.