Vágyi Petra: Sémáink fogságában

Talán már felfigyeltünk arra, hogy az életünkben vannak bizonyos kellemetlen, önsorsrontó ismétlődések. Egyes helyzetek – mintha csak benyomnának rajtunk egy piros gombot – automatikus folyamatot indítanak be: visszatérő gondolatokat ébresztenek bennünk, ezektől rossz érzéseink támadnak, melyek hatására mindig hasonlóan cselekszünk, pedig már sokszor megtapasztaltuk, hogy viselkedésünk nem a kívánt irányba vezet. Ilyenkor egy sémavezérelt működést élünk át. (Sokszor erre nem is leszünk tudatosan figyelmesek, csak újra meg újra megtörténik velünk.)
Nagyon valószínű, hogy nekünk is vannak sémáink, mert szinte mindenkinek vannak. A sémák – vagyis az életünkben ismétlődő, nemkívánatos mintázatok – mindig gyermek- és serdülőkorban alakulnak ki, kisebb-nagyobb mértékben sérült, kielégítetlen alapszükségletek nyomán. Ezek a sérülések és hiányok meghatározzák azt, ahogyan önmagunkra és a világra tekintünk, bizonyos területeken átszínezik, eltorzítják a valóságérzékelésünket. Amíg azonban erre nem reflektálunk tudatosan, addig a saját sémavezérelt gondolataink és érzéseink kétségbevonhatatlan igazságnak tűnnek számunkra. Újra meg újra hasonló helyzetekben találjuk majd magunkat, amelyekkel ugyanúgy próbálunk megküzdeni, mint ahogy gyerek- vagy kamaszkorunkban tettük. Ami azonban akkor és ott hasznos megoldás lehetett, az itt és most már hátráltat, tévútra visz minket.

A sématerápia segít végiggondolni, hogy mit miért teszünk, lerakni az olyan meggyőződéseket és automatizmusokat, amelyek már nem szolgálnak minket, megérezni, hogy aktuálisan mire van szükségünk, és kitalálni, hogy azt hogyan is tudnánk elérni.