Schrem Rudolf: Álmaim kis háza

Schrem Rudolf - a Versbarátok klubjának tagja - saját novellája a vidéki Kis Házról.
A kép a szerző saját fotója a Galga mentén található kis házáról.
Nemcsak a ház, hanem a novella olvasása is nyugalmat és békét csal az ember szívébe!


Schrem Rudolf: Álmaim kis háza
Van egy kis ház Világ végén
Valahol a Galga mentén…

Egyszer valamikor hónapokkal ezelőtt leírtam ezt a két sort, aztán nagyon szerettem volna folytatni.
Próbáltam ötször, tízszer, százszor, számtalanszor, de sehogy sem jött össze.
Persze szerettem volna rímekbe szedni a látványt, a tájat, azt, amit érzek, amikor kiülök a lócára a ház előtti tornácon, és csak nézem, nézem a tájat, a közeli fák, bokrok ezernyi zöldjét, az ég kékjében úszkáló, állandóan változó felhőket, hallgatom a méhek, darazsak zümmögését, a madarak kórusát, amit időnként a szomszédos templom harangjának kezdetben mély, majd egyre halkuló, magasodó hangja szakít meg.
Aztán hosszas töprengés után rájöttem, el kell fogadni a korlátaimat, mert nem születtem sem Goethe, sem Petőfi istenáldotta tehetségével, akik képesek lennének erre a feladatra, de még csak a Karinthy karikírozta Költőcske Mihály szintjét sem érem el.
Így aztán úgy gondoltam, ha nem megy rímekbe szedve, akkor megpróbálom egyszerű prózai szavakkal, talán ezeken a szavakon, gondolatokon is átsüt a táj szeretete, talán így is meg tudom osztani másokkal is a bennem gomolygó, feszülő érzéseket.
A kis ház a Cserhát alján, szelíd dombok között, egy kis faluban, a Balassagyarmatra igyekvő út melletti gödörben ücsörög békésen. Ezért, ha valaki autóval megy az úton, észre sem veszi.
A ház teteje, padlása egy szinten van az úttal, de az út melletti bokrok, fák szinte teljesen eltakarják.
Persze a figyelmes szemlélő elől nem tud teljesen elrejtőzni, ha valaki gyalog jön, és tudja, mit keres, megláthatja a bokrok, levelek rései közt megbúvó kis házikót.
Még a rádióhullámok számára is komoly problémát jelent ez a gödör béli lét.
Évekkel ezelőtt, amikor a mindenki által, mindenhol fogható analóg TV adás megszűnt, és át kellett állni a digitális vételre, csak a harmadik szolgáltatónak sikerült valahogy nagy nehezen elfogadható minőségű TV vételt biztosítania. Mert itt a „gödörben „eleve elveszik a rádió jel, aztán még ehhez árnyékol az udvaron álló hatalmas fenyőfa, a másik oldalon az ős öreg ecetfa, a ház hátuljában pedig az erdő, ami egyik oldalon a vasútállomásig, a másik oldalon a Galga patakig húzódik el.
Bizony problémás a mobiltelefon használata is, jobb napokon csak a ház elé kell kimenni, ha valaki onnan telefonálni szeretne, azután, ha az időjárás, meg a kis ház szeszéje úgy gondolja, szinte lehetetlenné válik a telefonálás.
De hát nem is azért megyünk oda, hogy onnan telefonálgassunk, hanem töltődni a táj végtelen energiáival, kiszakadni a zajos, bűzös nagyvárosból.
Ott tartottam történetemben, hogy a figyelmes szemlélő gyalogos balról éppen elhagyja a templomot, aztán az út jobb oldalán meglát egy kis csapást, befelé a bokrok között.
Ha még mindig érdekli, ugyan hová visz ez a kis útnak egyáltalán nem nevezhető ösvény, akkor már néhány méter megtétele után egy bokrok által alkotott kis alagútba jut.
Alacsonyabb emberek, gyerekek itt még el is tudnak menni, de úgy másfél méteres magasság feletti embernek már igencsak meg kell hajolnia, már előre tisztelegnie kell a kis ház látványa előtt.
Persze iszonyatos munkával ki lehetne irtani az összes bokrot, hogy emelt fejjel is meg lehessen közelíteni a házat, de eddig még senki sem akarta ezt, úgy érezzük, kell ez a főhajtás, kell ez a tisztelet a helynek. Tavasztól őszig főleg a jázmin bokrok virágai borítják ezt a kis alagutat valami mesebeli hangulatot árasztva, ugyanez télen behavazva pedig egészen másképpen varázslatos.
Az alagúton átjutva aztán óvatosan fel lehet egyenesedni, mellettünk ott magasodik az égig érő fenyőfa, balról szemben hívogatóan vár ránk a kis házikó. A táj kitárul, lejt lefelé egészen a patakig, aztán a távolban ismét emelkedik, ameddig a szem ellát, illetve a szemközti domb tetejéig.
A domboldalban gyakran birkák legelésznek, a vezérürü kolompja időnként megszólal, hangja beleolvad a tájba, mint a tiszta vászonba hímzett különös virágminták.
A lankák találkozásánál, a kis völgyben halkan csordogál a Galga patak, a benne keletkező apró kis örvények hangja csak egészen közelről hallható.
A patak mellett, a kert aljában van a Piroska vonat sínpárja, óránként egyszer egyik irányba kattog el a vonat, hogy aztán pár perc múlva „visszatérjen”. Ha halljuk a kattogást, megállunk egy pillanatra, integetünk a Piroskában utazó lelkeknek.

De a kis háznál tartottunk, amiről így közelről elmondható, hogy nem is olyan kicsi.
A jelző nem is igazán a méretére vonatkozik, inkább csak amolyan becézés féle, valahogy ráragadt, ahogy beszéltünk róla. A tudományos nómenklatúra szerint palóc kontyos ház, a hozzá tartozó ámbitussal együtt. Az ámbitus helyett azonban jobb, ha a tornác szót használjuk, ez valahogy sokkal jobban illik a ház, a táj hangulatához. A tornácon, közvetlenül a bejárati ajtó mellett lévő lócáról már beszéltem, ez az egyik kedvenc helyem a nézelődéshez, feltöltődéshez. Délelőttönként ide süt a Nap, kicsit balra nézve látható az egész ébredező, lélegző táj, kicsit jobbra, a körtefa ágai között pont a templom keresztje látszik, ilyenkor az az érzésem, hogy az Úristen is figyel a házra, a benne élőkre…
A házba dupla ajtón keresztül lehet bejutni. A külső ajtó szintén két részből áll, a régieknél ez állítólag azt a célt szolgálta, hogyha csak az alsó rész volt behajtva, akkor nem tudtak bemenni a tyúkok, mégis kellően világos volt bent a konyhában, mivel a belső ajtó üvegezett. Nem tudom, mennyire igaz ez a tyúkos Mende-monda, mindenesetre nekünk tetszik ez a bejárat, praktikus, és szép.
Ha már bejutottunk a konyhába, onnan balra nyílik a nagyszoba, vagy tisztaszoba.
A konyha és a nagyszoba között ott van a cserépkályha, ami télen, vagy akár csak hűvösebb időben is szinte nélkülözhetetlen. Téli estéken csodálatos érzés ücsörögni a jó meleg cserépkályha mellett, hasonlíthatatlanul más érzés, mint a mai modern fűtések. Igaz ugyan, hogy a begyújtás munkával jár, de a kellemesen meleg cserépkályha minden fáradtságért kárpótol.
A konyhából jobbra nyílik még egy kis szoba, egy embernek, vagy egy gyereknek tökéletes „lakosztály”, de vendégjárás idején ketten is el tudunk benne aludni a párommal.
A kis szobából nyílik még egy fürdőszoba, jó nagy, kényelmes káddal, WC-vel. Ez a helyiség már a ház kb. 120 éves történetének utolsó 20 évében épült, a mai kor igényei szerint, reméljük, ezzel nem sértettük meg a ház szellemét.
A tetőtér beépítés is az utóbbi 10 évben készült, erre azért volt szükség, hogy ott fenn egyszerre 8-10 gyerek is el tudjon aludni. A gyerekek imádják a fenti nagy teret, egyszer valamelyik gyerek kiírta, hogy belépni tilos. A felirat már évek óta nem igaz, mégis ott hagytuk, emlékezve az egykori gyerekzsivajra, ami akkor átjárta az egész házat.

A házat mi afféle nyaralóként, hétvégi háznak használjuk, vagyis nem tartózkodunk ott életvitel szerűen. Ebből persze időnként adódnak problémák, meglepetések. Volt, hogy télen lementünk, az otthagyott víz megfagyott, vagy egy másik alkalommal az új hűtőszekrény nem volt hajlandó működni. Téli időszakban mindig leengedem a vizet a csőrendszerből, de ez nem mindig sikerül tökéletesen. Aztán így fordulhatott elő, hogy egy tavaszi lemenetelkor rányitottam a vizet a házra, a párom unokája, aki akkor éppen velünk jött le, szólt, hogy baj van, mert folyik a falból a víz!
A szomszéd segítségével sikerült ezt a problémát is megoldani, de azért ezt az élményt nem szeretném még egyszer megélni, és ezért próbálunk is mindent megtenni.
A Természet is állandóan támad, a rossz emberekről inkább nem is beszélve.
Az egér, nyest főleg télen szeretne beköltözni, a környező fák, bokrok tavasztól őszig próbálnak ránőni a házra. A nyestek ellen a legjobban még a bekapcsolva hagyott Kossuth rádió használt, amivel nem a rádió műsorát szeretném kritizálni, inkább a hatásosságát kiemelni…!
A fák gallyait időnként le kell vágni, mert megbonthatják a cserepeket, a csatorna megtelik gallyakkal, levelekkel, és nem tud lefolyni az esővíz.
És most jön egy rendkívül érdekes dolog, amiért tulajdonképpen ezt az egész kis novellát el kezdtem írni. Ha a kis ház érzi, látja, hogy bajban vagyok, a maga módján mindig megpróbál segíteni!
Legutóbb pl. éppen festettem, renováltam a régi ablakokat a tornácon egy széken állva, amikor el kezdett szakadni az eső. A csatorna meg tele volt falevelekkel, mindenféle kosszal, a víz a csatorna szélein keresztül folyt le végig mindenhol. Éppen azon gondolkoztam, mivel lehetne kitisztítani, amikor a mellettem lévő villanyóra tetején megláttam egy éppen alkalmas, réges-régen ottfelejtett fakanalat. Ez éppen befért a csatornába, nagyszerűen megfelelt a célnak.
A cserepek oldalán lévő deszka is már régóta lógott, megnéztem, visszaszögelni már nem lehetett, mert az a léc is teljesen el volt korhadva, ahova szögelni kellett volna. Igencsak sűrűn vakargattam a fejem, hogy mit találjak ki hirtelen megoldásnak, így hát bementem a spájzba, szétnézni.
Ahogy ott nézelődök tanácstalanul, megláttam egy bogrács tartó kampót.
Kivittem, hát pont az a méret volt, amivel a lelógó deszkát fel lehetett ideiglenesen rögzíteni az ereszcsatornához!
Még egy utolsó eset, amivel a kis ház segítő készségét próbálnám szemléltetni.
Szintén a legutóbbi ottlétünk alkalmával a spájzban egyre több döglött, vergődő méhet láttunk.
El nem tudtuk képzelni, honnan kerülnek oda, aztán egyszer csak megláttam, hogy a kéménytisztító nyílást lezáró kis ablak melletti résből bújnak elő. Hát bizony, most is csak a sűrű fejvakarásnál tartottam gondolatban, hogy mivel is tudnám letömíteni azt a kis nyílást. Aztán megláttam az ablakokhoz használt gittet, amit ugyan nem „kifejezetten” erre a célra találtak ki, de nekem akkor tökéletesen megfelelt. Bekentem a rést végig a gittel, és utána a méhek már nem tudtak kijönni.
A kéményen felül el tudnak menni, a téli első begyújtáskor (ha még akkor ott lesznek) majd biztosan el fognak menni.

Hát így éldegélünk mi szimbiózisban a kis házzal.
Ő tetőt ad a fejem fölé, békességet a szívembe.
Én cserébe ápolgatom, szeretgetem, karbantartom.
Ha valami problémát meg kell oldani, együtt megoldjuk.

Születtem valamikor réges-régen a zalai dombok között, közel a Kerka patak partjához.
Aztán az idők folyamán az ottani gyökereim kiszáradtak, megszűntek.
Talán ezeket a gyökereket találtam meg itt vénülő, őszülő fejemmel a Galga partján, a kis házban…
A páromon keresztül szinte véletlenül ismertem meg ezt a helyet, de most már úgy érzem, hogy oly sok kitérő után ez lett az otthonom...

Budapest. 2016.júl.28.


Schrem Rudolf: Vissza a Természetbe

Fekszem a Földön anyaszülten
Simogat a Nap, és
Borzol a Szél
A Fák ezernyi zöld hangon
Szólnak hozzám
A milliónyi Madár mind
Nekem zenél
Fölöttem kósza Felhők úsznak az Égen
Megannyi csoda…
S - úgy érzem -
Már egyé váltam a Természettel én…

Nógrádkövesd, 2020. május 16.