2022. szeptember 26. - október 2. hétfő-vasárnap
Vidám népmesék hete

Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-99 éves korig

A magyar kultúra szerves része a népmesék, mesék gazdag világa. Látogassuk meg közösen a mesebeli országok csodálatos tájait, palotáit, varázskunyhóit, ismerkedjünk meg a szépséges hercegkisasszonyokkal, királyfikkal, rettenthetetlen lovagokkal, hatalmas óriásokkal, lángcsóvákat fújó sárkányokkal és még sok más különleges szereplővel a mesék álomszép világából!
Kedves meséket küldünk a hét minden napján a könyvtár Facebook oldalán, és csokorba szedve a honlapunkon keresztül kicsiknek és nagyoknak.

„A gyermekkornak két tündérvilága van: cselekvés síkján a játék, és szellemi síkon a mese.” /Kádár Annamária/


Tréfás mese (magyar népmese)

Anyámnak kifogyott a lisztje, nem tudott kenyeret sütni, hát elküldött a malomba, őrletni. No, én feldobtam a négy zsák búzát a szekérre, befogtam a négy ökröt, és elindultam. A meredeken az ökrök megálltak, és hiába csapkodtam őket az ostorral, egy tapodtat se mentek tovább.
Mit tehettem okosabbat? Kifogtam az ökröket, a négy zsákot fogtam a szekér elé, az ökröket meg felültettem a zsákok helyére, hadd utazzanak egyszer urasan. Megcsapkodtam a zsákokat, húztak is becsületesen, egykettőre fenn voltunk a dombtetőn. Onnan már látnom kellett volna a malmot, de csak a patak zúgóját láttam meg a molnárt, amint a lócán ül és
pipázik. Hát a malom hová lett? Hogy odaértünk, kérdem a molnártól is; azt mondja, a malom elment eprészni, amíg haza nem jön, nincs őrlés.
– Enyje, én annyi ideig nem várok – mondom –, inkább megkeresem ott az eprészőhelyen, hazazavarom, elvégre a malomnak az a dolga, hogy lisztet őröljön. Úgy is tettem, rá is leltem az erdő közepén, a tisztáson, meg is dorgáltam, és mivel a szóra nem hajlott, kővel kezdtem hajigálni, hogy siessen haza. Úgy aztán elindult, egyre jobban nekiiramodott a haszontalan, akkor meg az volt a baj, hogy nem tudtam utolérni, annyira szaladt. Mire odaértem a zúgóhoz, már nagyban járt a malom, az én lisztemet őrölte. Kevés idő múlva felpakoltam a zsákokat, befogtam a négy ökröt, és hazahajtottam.
 Estére már abból a lisztből sütött anyám kenyeret. Ezt csinálja utánam valaki!


Miért vörös a róka? (magyar népmese)

Folydogált valahol egyszer egy kis patak, amelyben vidáman úszkáltak a rákok. A közelben, a patak mellett sűrű bozótos nőtt. Benne rókák tanyáztak. A meleg nyári napon nagyon megszomjazott az egyik, és lement a folyócskához vizet inni. Ahogy szürcsöli a friss vizet, látja ám, hogy a vízben egy rák úszik, de nem úgy, mint más állat, előre, hanem hátrafelé. Megszólalt a róka:
 - No, az Istennek sincs ám több ilyen tehetetlen állatja, mint te, aki sohasem előre, hanem hátrafelé megy

A rák kiúszott a víz szélére, és így válaszolt:
- Mégis jobb futó vagyok, mint te, bármennyire dicsekszel is. Nézd, amott van egy öreg tölgy, amelyikünk előbb odaér, az lesz a nyertes. Még azt is megengedem, hogy három lépéssel előbbre állj nálamnál. Mikor azt mondom: egy, kettő, három, akkor indulj, de ahogy bírsz, úgy fuss, mert én úgyis előbb ott leszek, mint te!
A róka nagyot nevetett a rák beszédén.
- Áll az alku - mondta mosolyogva -, majd meglátjuk, ki lesz a győztes.
A rák közben észrevétlen az ollójával a róka farkába kapaszkodott. Aztán jelt adott az indulásra:
- Egy, kettő, három ... Indulj!
A róka megiramodott. Mikor már jól elszalaladt a cél felé, ezt gondolta: ,,No, ez aztán jól rászedett, talán még a vízből se tudott kimászni, engem meg így megfuttat. Megteszem azért az utat, elérem a célt, már mindegy."
Odaért a tölgyhöz, visszafordult, a rák hirtelen leereszkedett a róka farkáról, és így elébe állva azt mondta:
- Most értél csak ide, én már régen itt vagyok. Hol késtél? Látod, látod, elbizakodott voltál, és végül nekem kellett rád várnom.
A róka úgy elszégyellte magát, hogy egyszeribe megvörösödött. Azóta is vörös a róka.


A szilvás gombóc (magyar népmese)

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!

- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!

- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!


A dicsekedők (magyar népmese)

Volt egyszer egy ember s annak három fia. Ez az ember a két idősebbik fiát mesterségre adta. Az egyikből borbély, a másikból kovács lett. A legkisebb fiúnak nem kellett semmiféle mesterség. Ez beállott katonának.
Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza. Egyszer aztán levelet kaptak, hogy siessenek haza, ha még életben akarják látni az apjukat. Jöttek is a fiúk azonnal, s hát csakugyan halálán volt az apjuk.
- Ó, édes fiaim - örvendezett a haldokló ember -, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire vitte. Jól kitanultátok-e a mesterségeteket?
Mondta a legidősebbik:
- Ne búsuljon, édesapám! Én jól kitanultam a mesterségemet. Úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom.
- Na, ez igen szép - örvendezett az öregember. - Ha olyan jól tudsz beretválni, akkor te a jég hátán is megélsz, édes fiam.
- Érettem se búsuljon, édesapám - mondta a második legény, a kovács. - Én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla!
- Ó de jó, istenem, ó de jó! - örvendezett az öregember.
Aztán a katona fiát kérdezte:
- Hát te, fiam, milyen katona vagy? Jól tudsz-e bánni a karddal?
- Jól ám! - mondta a katona. - Hallgasson csak ide, édesapám. Egyszer sétáltam az utcán, mégpedig a legfényesebb ruhámban. Amint sétáltam, hullani kezdett az eső. Hej, uram teremtőm - gondoltam magamban -, most mit csináljak? Megijedtem, hogy az eső átáztatja az én szép atillámat. No, nem gondolkoztam sokáig. Hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan vagdalkoztam magam körül, hogy egy csepp eső sem esett rám. Hej, hogy csudálkozott a többi katona, amikor visszamentem a kaszárnyába! Kérdezték, mit csináltam, hogy nem vert meg az eső. Aztán jött az ezredes úr. Az is megkérdezte. Haptákba vágtam magamat, s mondtam: - "Jelentem alássan, vitéz ezredes úr, nem csináltam én egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esőt!" "Derék vitéz vagy, fiam" - mondta az ezredes úr, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.
- Ó, istenem, istenem - örvendezett az öregember -, most már igazán nyugodtan halok meg! Látom, hogy megéltek a magatok mesterségéből. Nincs szükségetek arra a pénzecskére, amit lassanként összekuporgattam.
Hej, hogy lekonyult a dicsekedő fiúk orra! Úgy elment a kedvük a dicsekedéstől, hogy soha többet nem dicsekedtek.


Ki mint vet, úgy arat (magyar népmese)

Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.
– Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! – szokta dicsekedni a szomszédjának.
– Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! – válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna. Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.
– Aratáskor, az újból meghozom – mondta pironkodva.
– Megkapom, nem veszünk össze.

Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.
– Arany van a földedben, szomszéd – sopánkodott irigyen a szomszéd.
– Ki mint vet, úgy arat! – válaszolta vissza a szomszéd.
– Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.
– Ki mint vet, úgy arat – mondta megint a szomszéd.
– Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra:
- Ki mint vet, úgy arat!

Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:
– Ki mint vet, úgy arat!


A körtemag  (magyar népmese)

Volt egyszer egy tolvaj. Lopott egy agyagedényt, de rajtacsípték, és tömlöcbe dugták. Azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna ki. Mondja hát az őrnek, hogy drága kincse van, ezt szeretné odaadni a királynak. Az őr még aznap a király színe elé vitte őt.
- Mi járatban vagy? – kérdezte a király.
- Drága kincsem van, felségednek szeretném adni. – Azzal előhúzott a zsebéből egy papírcsomagocskát, s a királynak adta.
 A király kinyitja: - Hát ez?! Hiszen ez egy közönséges körtemag!
- Úgy van, körtemag – hagyta rá a tolvaj -, de nem akármilyen. Drága kincset ér: aki elülteti, aranykörtéket terem neki.
- S miért nem ültetted el te magad? – tudakolta a király.
- Mert tudd meg, csak becsületes ültetheti el, máskülönben a mag közönséges körtét terem. Tolvaj létemre én magam hiába is ültetném. Azért hoztam, mert tudom, felséged becsületes.
- Nem, én nem ültethetem el – mondta a király, mert kisfiú korában egyszer lopott a piacon.
A tolvaj felkínálta a magot a főkancellárnak.
- Nem ültethetem el – mondta a kancellár, mert őt meg gyakran megvesztegették.
A tolvaj felajánlotta a magot a főtábornoknak.
- Nem ültethetem el – mondotta a tábornok, mert mindig olyan hőstettekkel hencegett, melyeknél ott se volt.
Így ajánlgatta boldognak, boldogtalannak a körtemagot a tolvaj, hogy ültesse el, de senki se vállalkozott rá.
- No lám! – kacagott fel a furfangos tolvaj. – Tolvajok, sikkasztók vagytok mindahányan, de közületek egyet sem vetnek tömlöcbe! És én dutyiban üljek azért, mert egy agyagedényt loptam?
Erre már a király sem tudott válaszolni – inkább szabadon engedte.


A templomtolók (magyar népmese)

Egy faluban a hegyen volt a templom. De merthogy az öregeknek nehéz volt oda följutni, a falu lakói elhatározták, hogy eltolják a templomot a völgybe. mondja egyszerűen és természetesen a mesemondó. Mert ugyan mi furcsa van abban, ha az ember eltol egy templomot, kikölt egy csikótojást vagy megitat egy fűzfát? A nagy tüsténkedésbe a bíró is beállt segíteni. Földre vetette a kabátját azon az oldalon, amerre a templomot kellett tolni, a másik oldalon meg õ is nekifeküdt a templom oldalának, hogy jobban haladjon a munka. Amíg ott nyomta a templomot a falu apraja-nagyja, a másik oldalon megjelent egy koldus, meglátta a bíró kabátját, és mindjárt el is vitte. Egyszer a bírónak eszébe jutott, hogy meg kellene nézni, arrébb ment-e már a templom. Odamegy, ahová a kabátját tette, hát uramfia, már sehol sem látja a kabátot. Visszaszalad a többiekhez.
- Állj! - kiabálja. Elég! Már a kabátra toltátok!

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36-1/282-9634
E-mail: wekerlei.konyvtar@gmail.com; konyvtar@kmo.kispest.hu
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar