Benedek Elek, „a nagy mesemondó”

Időpont: 2023. szeptember 29.- október 1. péntek-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 6-99 éves korig

A magyar népmese napját Benedek Elek születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük. Benedek Elekről és Benedek Elektől olvashatnak többet az érdeklődők a könyvtár honlapján és Facebook oldalán.


Benedek Elek: Édes vén fáim!

Édes vén fáim, a hegyek aljában, rólatok álmodtam az éjen. Piros almáival reám mosolygott a »rozszsal érő«, integetett a bartamisz körtefa: mássz föl reám, megérett a körtém. Megvénül­tem, de még megbirnak az ágaim: nosza, uczczu, mint gyermekkorodban.
Megvénültem... Mind megvénültetek, édes fáim. A vén »Huszár nagyapó«, aki ültetett, rég künn porladozik a temetőben. Már a fia is nagyapó, meggörnyedt háttal tipeg köztetek s fel-felsóhajt: megvénültek a fák is, fiam. Mind megvénültünk. Mi már csak várjuk a halált.
Ó édes vén fáim, ó édes jó öregem! Milyen nagy, szép, erős fák voltak ezek mind, amikor még én kicsi diák valék. Amikor én macskamódra másztam föl a legmagasabb ágra s onnét lekiáltottam az alattam elterülő faluba: Uhé! Itt vagyok! Láttok-e? S visszaverte szemből a templom fala: uhé! itt vagyok! láttok-e?
Akkor még nem csak ti voltatok nagyok, erősek, szépek, édes vén fáim. Egy magas, széles vállu, piros arczu ember járt köztetek s én úgy megcsodáltam, mikor két erős karjával meg­rázta köztetek a legvastagabbat s hullott az alma, mint a jégeső. Nagyokat koppant a fejemen a lehulló alma, körte: ez volt csak az öröm. S ím ez az erős ember most ott totyog köztetek, meg-megáll nagy búsan, s felsóhajt: megvénültünk, meg. El-eltünődik: hagyja-e még tovább szomorkodni satnya levéllel, gyümölcs nélkül vén pajtásait? Ha kivágatná, még hátralehető napjaiban nem lenne gondja tüzifára... Nem, nem, éljetek, amíg élni enged a jó Isten!
Nekem különben úgy tetszik, mintha egyik-másik fa idegenül tekintene reám. Mintha megbámulnák városi ruhámat. Mintha félve suttognák a szállingó sárguló levelek: mit akar nálunk ez a jövevény? Megsimogatom az édes almafa törzsökét, a lehajló ágait: hát csak­ugyan nem ismertek reám? - Nem, nem, bólintnak az ágak. - Hát Annára, a kicsi Anikóra emlé­kez­tek-e? Akivel én annyit játszadoztam alattatok? Aki mindig lent maradt a földön, amíg én rólatok dobáltam egyenként a jó édes almát. Az ő szeme folyton rajtam volt, kicsi szíve reszketve kisérte ágról-ágra minden lépésemet. Vigyázz, le ne essél. Jere le már, van elég. Tele a kötényem. Jere már!
- Ó, Anikót ismerjük jól. Ő nem hagyta el a mi földünket, mint te. Mert most már sejtjük, hogy ki vagy.
S mintha egyszerre amennyi falevél, mind ezt a nevet suttogná: Anikó! S mintha hallanám csengeni a kertet kicsi néném dalától. Aki nem hagyta el a mi földünket. S hallom a szemre­hányó sóhajtást: hát te miért hagytad el?
S egyszerre csak a szívemre nehezedik mind a bánat, keserűség, csalódás, mi a messze idegenben ért, amely nekem mindig idegen marad, mert nincs a földjében gyökerem s veletek sóhajtom, édes vén fáim: óh miért hagytam el e földet, miért?
A hazai földből kitépve gyökerem s az idegen talajban nem tud megfoganni. Hiába mond­játok: itthon vagy te itt is, messze a kicsi faludtól: nem igaz! Itt engem senki sem látott porban játszadozni, vessző-paripán nyargalni; nem látta, nem ismerte senki gyermekségemet, ifjusá­gomat; nem nézte, figyelte senki fejlődésemet: egyszerre közéjük toppantam, mint a mesebeli szegény legény, aki szerencsét próbálni világgá megy... Idegen vagyok itt s hajh, idegen már köztetek is, édes vén fáim! Itt az emberek nem tudják: ki s mi valék, ott abban a kicsi faluban, csak sejtik, ki s mi vagyok.
A föld népének fia maradjon a földjén. Nem igaz, hogy az egész ország hazád: hazád az a kicsi föld, ahol születtél, nevelkedél.
Falud határán túl, bárhová lépsz: jövevény vagy.
Fundamentuma léssz egy családnak, mely te reád épül, de mosolyogjon reád bár ezer szeren­cse: hiányozni fog neked az anyaföld, annak a lehellete; az a kicsi falu; az ismerős kémények vendéghivó füstje; a templom harangja, melynek a hangját sohasem felejted el s melynek hasonmását mindenütt lesed és soha föl nem leled; az esték a fonóban s kint az erdőn pásztortűz körül; a rét illata; a kaszák pengése...
Elkiséred egy ismerősödet utolsó útjára, s látván a rengeteg nagy temetőt, melyben egy-egy palotát emeltek drága halottaknak: megreszketsz a gondolatra, hogy ebbe a földbe temetnek majd téged is, idegen halottak közé. Nem vegyül porod őseid porával, nem lesz egy ember, aki sirodhoz tévedvén, könnyes szemmel mondja: mennyit játszék velem a porban! Most már porrá lett ő is.
- Jere haza! - hallom a vén fák hivó szavát. Megritkultak az ágaink, sok letöredezett közülünk, de a rekkenő melegben adunk még árnyékot. Talán még terem rajtunk gyümölcs is, egy-két csenevész.
Felelem a fáknak: ma még nem lehet, édes vén fáim, de visszatérek, vissza!
Itt akarok meghalni, ezen a földön.
Jőjjön ide, akinek lelki könnyebbség lészen, ha sírom fölött sírhatja ki magát.
E föld porával vegyüljön össze porom!
Csak várjatok, édes vén fáim, várjatok.
Visszatérek, ha én is megöregedtem...
Szomoru sóhajtás reszket végig a kerten: Ha megöregedtél! Mi már azt meg nem érjük, nem!

Kép: Pixabay;


Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.