„Mesés” hét - Péntek esti mesék (archiválva 2023.09.06.)

„Mesés” hét - Péntek esti mesék

Időpont: 2023. július 24-30. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-12 éves korig

Mesék gyerekeknek a hét minden napjára online, a könyvtár honlapján és Facebook oldalán július 24-30-ig. A Vakáció mesékkel még élvezetesebb - a nagyobbak már maguk olvashatják, a kisebbeknek pedig felolvashatják a szülők, a nagyszülők vagy nagyobb testvérek. A mesék birodalma csodás, ámulatba ejtő, mindenkit elvarázsol, a jó elnyerheti megérdemelt jutalmát és szórakoztatva tanít kicsiket, nagyokat.
„A mesékben benne van annak a lehetősége, hogy mindazt, ami a világban rosszul működik, meg lehet változtatni.” - Boldizsár Ildikó
 

Ki a legelébbvaló? (népmese)

Volt a világon egy öregember, az egyszer kinn járt a selyemfű réten. Mikor jött hazafelé, fogott egy egeret. Amint hazaért, látja, hogy kislány lett az egérből.

Nőtt a kislány, nagylány lett belőle, azt mondta:

- Én csak akkor megyek férjhez, ha olyan férjet találok, aki a legelébbvaló.

Az öregember elment keresni olyan férjet, aki a legelébbvaló. Elment a Naphoz. A Napnak a szolgája azt mondta, hogy várakozzon estig, mert a Nap úr most éppen oda van a Földet megvilágítani.

Estefelé hazajött a Nap úr a lova hátán. Azt mondja neki az öregember, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a Nap:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam erősebb a felhő, mert az engem eltakar.

Elment az öregember a felhőhöz, kérte, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a felhő:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam előbbre való a szél, mert az engem ide s tova hajkurász.

Elment az öreg a szélhez. Azt mondta a szél:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam elébb való a vén Mátra hegye, mert azt én nem bírom megmozdítani.

Elment az öreg a Mátra hegyéhez, s kérte, vegye el a lányát, mert ő a legelébbvaló.

Azt mondta a Mátra hegy:

- Én nem vagyok a legelébbvaló, énnálam erősebbek azok a kis egerek itt a tövemben, mert én még azokat nem bírtam összenyomni.

Az öreg elment az egerek királyához, hogy vegye el az ő lányát feleségül, mert ő a legelébbvaló.

Az egerek királya befogott sok egeret egy hintóba, elment a lányért. A lány visszaváltozott egérnek, összeházasodtak, ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (népmese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak a királynak volt három igen szép leánya. Elindult egyszer országot járni, tudni akarta, elégedettek-e a népek. Álruhát öltött magára, de mielőtt elindult volna, azt mondja a lányainak:

- Na, lányaim, mit hozzak nektek ilyen hosszú útról?

Szép öltözéket kért a legidősebb. Gyöngyöt, fülbevalót, nyakláncot, karperecet, mindenféle ékszert kívánt a középső.

- Hát neked mit hozzak, legkisebb leányom?

- Hozza el nekem, édesapám, a megszólaló szőlőt, a mosolygó almát meg a csengő barackot!

Elindult a király, bejárt országot-világot. Összevásárolt a legidősebb lányának különbnél különb öltözéket, selymet, bíbort, bársonyt.

A középsőnek csillogó drágaköveket, ékszereket vásárolt.

De a legkisebbiknek nem talált se megszólaló szőlőt, se mosolygó almát, se csengő barackot.

Hát, ahogy jött hazafelé, úgybelerekedt a hintója a sárba, hogy meg sem lehetett mozdítani. Mérgelődött a király a kocsisával, miközben mérgelődnek, egy hatalmas fehér disznó ugrik ki az erdőségből, s azt mondja a királynak:

- Mit adsz nekem, felséges királyom, ha kihúzom a hintódat a sárból?

- Mit adjak én neked, te disznó?

- A legkisebb lányodat!

Úgysem mondja komolyan, gondolta a király.

- Isten neki! Itt a kezem, nem disznóláb!

Erre a disznó odament a hintóhoz, és az orrával kiemelte a sárból. Hazaért a király, odaadta az ajándékot a nagyobbik meg a középső lánynak, s azt mondja a legkisebbnek:

- Látod, édes szép leányom, miért kívántál olyat, amit nem tudtam teljesíteni!

De ahogy ezt mondja, egyszer csak röf-röf-röf, jön a disznó. És még egy taligát is hozott magával. Kinéz a király, s elszörnyülködik.

- Mi baja van, édesapám? Miért borult úgy el az arca? - kérdezi a legkisebbik királykisasszony.

- Jaj, édes-kedves leányom, nézd, hogy jártam! Jön érted a disznó, de nem engedem, hogy elvigyen feleségül.

Hamar felöltöztettek egy szolgálót, s odavitték a disznónak. De az kiborította a talicskából, s tovább röfögött az ajtónál.

Sírt a királykisasszony, még földhöz is verte magát bánatában.

- Öltözz szegényes gúnyába, akkor biztos, nem tetszel neki - mondta a király.

Feladtak rá mindenféle rongyot, s leküldték az udvarra, erre megörvendett a disznó, röfögött örömében, hamar felültette a taligára, gyorsan tolta, vitte az erdőbe.

Nemsokára egy fából épült disznóólhoz értek.Letette a lányt a piszkos szalmára, szénára. Sírt a királykisasszony. Addig sírt, amíg el nem aludt.

Mikor felébredt, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű szép palotában találta magát, hogy azt elmondani nem lehet. Gyémánt volt annak minden szeglete, még a lépcsője is drágakövekkel volt kirakva. A disznó meg eltűnt. Hanem helyette egy szépséges királyfi sétált föl s le. Odament a királykisasszonyhoz, megfogta a kezét, s azt mondza:

- Tudd meg, engem egy tündér elvarázsolt, hogy addig disznó képében legyek, míg egy királylány nem lesz a feleségem.

Karon fogta, elvezette a palota kertjébe, tele volt az mindenféle gyümölccsel.

Odamentek a szőlőhöz, amelyik megszólalt, mentek tovább, ahol mosolygott az alma, csengett a barack.

- Erre vágytál - mondta a királyfi. - És azt is mondta a tündér, hogy addig legyek disznó képében, amíg egy királylány ezekre nem vágyik. Te vágytál rá, s most mondd meg tiszta szívedből, akarsz-e a feleségem lenni?

Nyakába ugrott a királykisasszony, összecsókolta.

Aztán hintóba ültek, elmentek a királyhoz, nagy lakodalmat csaptak.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Benedek Elek: A teve meg az egér

Egyszer egy teve mit gondolt, mit nem magában, faképnél hagyta a gazdáját, s elindult világgá. Kötőfék volt a fejében, s a kötőfék hosszú szára vonszolódott a földön utána. Meglátja ezt egy kis egerecske, s - hopp! - szájacskájával megfogja a kötőfék szárnak a végét, hirtelen elébe iramodik a tevének, s megy előtte, mintha ő vezetné.
- Na lám - cincogott a kis egér -, micsoda egy erős egér vagyok én!
A teve nem szólott semmit, csak mosolygott magában, s szép csendesen mendegélt a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább:
Szép, szép, ó de szép,
én vezetem a tevét!
Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre csak torkán akadt a nóta. Az ám, egy nagy folyó partjára értek: nosza, egerecske, vezesd át ezen a tevét!
- Előre, előre! Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér! - szólalt meg a teve.
Felelte az egerecske:
Van eszem, hogy nem teszem,
mély ez a víz énnekem!
- No, mindjárt megmutatom, hogy nem mély - mondotta a teve, s azzal bement a folyóba, megállott a közepén.
Látod-e, te kis egér,
a folyó csak térdig ér!

- Az ám, neked, de nekem! - válaszolt a kis egér.
Ami neked térdig ér,
megfúl abban az egér.
Így cincogott, aztán könyörgésre fogta:
Gyere vissza, végy hátadra,
vígy által a túlsó partra!

- Jól van - mondotta a teve -, általviszlek, de előbb fogadd meg, hogy nem hencegsz többet.
Azt cincogta, nyöszörögte a kis egér:
Esküszóval fogadom,
magam többre nem adom,
mint amennyit ér,
egy kicsi egér.

- Úgy legyen - mondotta a teve, s átvitte a folyón az egerecskét.<

 

A török basa (népmese)

Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.

A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelődött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belőle.

Telik-múlik az idő, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert különben így meg úgy megbünteti.

Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.

,,Istenem, Istenem - tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"

Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:

Csicsija, babája,

szép török fiúcska!

nekem is volt egyszer

szép kicsi fiacskám,

elvitte a török,

szép piros hajnalban,

hajnal hasadásban.

Most is megismerném,

ha elémbe jönne,

karja fehérjéről,

fehér szemölcséről.

 

Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.

- Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.

- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?

Mondotta az öregasszony:

- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.

Ott mindjárt felgyűrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

Így volt, igaz volt, vége volt.

 

A kis ködmön (népmese)

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.

Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposz­táskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgy­annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.

- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

“No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra.”

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

“No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is.”

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerte­széjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

“No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot.”

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.


A világlátott békák (népmese)

 Volt egyszer két béka. Az egyik Oszaka város mellett lakott egy gödörben, a másik pedig Kiotó mellett egy patakban. Mit gondoltak, mit nem, mind a kettőnek nagy kedve kerekedett, hogy világot lássanak. Az egyik béka, amelyik Kiotóban lakott, szerette volna látni Oszakát; a másik pedig, amelyik Oszakában lakott, az meg szerette volna látni Kiotót, a Mikádó városát. Egymást nem ismerték, soha egymásnak hírét sem hallották s íme, mégis egyszerre, egy pillanatban gondoltak erre az utazásra. Egy órában indult mind a kettő a nagy útra. Mentek, mendegéltek, hát bizony csak lassan haladtak s merthogy volt egy szörnyű magas hegy is a két város között, bizony sok idő telt belé, amíg annak a magas hegynek a tetejére kiértek, de bezzeg elcsudálkozott mindkettő, mikor a hegy tetejére kiértek s ottan meglátták egymást.

- Adj’ Isten, - köszöntötte az egyik béka a másikat.

- Adj’ Isten! Hát te hová indultál, testvér?

- Én bizony - mondotta az egyik, amelyik Kiotóból indult - szeretném meglátni Oszaka városát.

- Ugyan bizony? Na lám, én meg Oszakából indultam azért, hogy lássam Kiotót, a Mikádó híres városát.

- Ejnye, de jó!

- Ugye, de jó?

Ott mindjárt leültek, megbarátkoztak, ettek-ittak, mulattak, még táncra is kerekedtek. Tánc után pedig leheveredtek a jó magas fűbe s pihentek, aztán elkezdettek beszélgetni:

- No lám, - mondotta a kiotói béka - erről a hegyről jól lehetne látni mind a két várost, hogyha fel tudnánk állani a lábunkra.

- Hiszen azt megtehetjük - mondotta az oszakai béka - álljunk fel a hátulsó lábunkra, az első lábunkkal öleljük által egymást, fogódzunk jó erősen egymásba; te nézz Oszaka felé, én nézek Kiotó felé; akkor legalább nem kell tovább fáradnunk; anélkül, hogy odamennénk, mind a ketten látjuk egymásnak a városát.

Tetszett a terv. Egyszeribe talpra ugrottak, felálltak, összefogództak s néztek, néztek, egyik erre, másik arra. Az ám, csakhogy a fejüket amint felemelték, mind a kettőnek a szeme hátrafelé fordult. A kiotói béka, amelyik háttal volt Kiotónak, Kiotót látta; az oszakai béka az meg Oszakát látta.

- Ni, te, ni, - mondotta a kiotói béka - hiszen Oszaka épen olyan város, mint Kiotó!

- No, hallod, - mondotta az oszakai béka - engem is öl a csuda, hiszen Kiotó épen olyan, mint Oszaka. Na, ezért igazán kár volt kimászni ennek a hegynek a tetejére.

Le is mondottak egyszeribe arról, hogy tovább menjenek. Még jól kimulatták magukat, ettek, ittak, pihentek egyet, azzal aztán szépen elbúcsúztak egymástól: a kiotói béka ment haza Kiotó­ba; az oszakai béka ment haza Oszakába. Otthon mind a kettő elmondotta a többi béká­nak, hogy Kiotó épen olyan, mint Oszaka, Oszaka olyan, mint Kiotó és soha, de soha, haláluk napjáig senki el nem tudta hitetni velük, hogy bizony Kiotó nem Oszaka és Oszaka nem Kiotó.

Itt a vége, fuss el véle.

 

A oroszlán meg az egér (népmese)

Történt egyszer, hogy az oroszlán, az állatok padisahja, meg a kicsi kis egér egymás szom­szédságában laktak. Az oroszlán kevély volt és méltóságteljes.

Mikor az erdőben sétált, senkit sem méltatott figyelemre, senki köszöntését nem fogadta. Látja egyszer a kicsi kis egér, hogy arra megy az oroszlán, siet elébe, hogy köszöntse, hogy váltsanak már egy-két jó szót.

„Nem illik hozzám, az állatok hatalmas padisahjához, hogy egy senkiházi egérrel társalogjak” - gondolta magában az oroszlán, azzal elfordult és tovább ment.

Megbántódott az egér, hogy ilyen barátságtalan a szomszédja. Nem is ment ki többet elébe.

Egyszer csak eltűnt az oroszlán. Eltelik egy nap, eltelik két nap, és hát csak nem bukkan fel azon az ösvényen, ahol mindig sétálgatott. „Biztosan megbetegedett az én szomszédom” - gondolta az egér. Harmadnap elhatározta, hogy meglátogatja. „Akármilyen barátságtalan, azért a bajban csak nem hagyom el.”

Futott az egér az erdőn át az oroszlán háza felé - hát egyszer csak hallja ám, hogy valaki nyöszörög a közelben. Kiment a tisztásra, és meglátta az oroszlánt. Az ösvényen feküdt és nyöszörgött. Az egyik mellső lába beszorult egy vaskaptányba. Lesoványodott a hatalmas oroszlán, háta, mancsa csupa horzsolás, karmolás: sokáig küszködött a kaptánnyal, de csak nem bírt kiszabadulni, és egészen elgyengült.

- Mi történt veled, kedves szomszéd, miért nyöszörögsz olyan fájdalmasan? - fakadt sírva az egér.

- Hát nem látod, hogy megfogott a kaptány? Harmadnapja kínlódom, de nem bírok kisza­badulni belőle. Erős kötéllel hozzá van kötve a kaptány a fához. Ha megtalálnak a vadászok, búcsút mondhatok az életemnek. Segíts rajtam, szomszéd, rágd el a kötelet, nem felejtem el, amíg élek!

Az egér megsajnálta az oroszlánt. Rágcsálni kezdte a kötelet az éles fogával, el is rágta, és az oroszlán kiszabadult.

Attól fogva nem fordult ám el, mikor az egérrel találkozott, hanem előre köszönt neki.


A rátartó királykisasszony (népmese)

Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép volt a király­kis­asszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom, hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félvállról beszélt; ennek is hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott, amarra mosoly­gott, de isten bocsa bűnét, mintha kőből lett volna a szive, egyet sem szeretett igazán. Külö­nösen valami herczegfit, kit legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.

Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének, zsiros bögrébe tett.

Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből. Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a cserzettbőrből aztán czipőt varratott magának.

Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte kihirdettette, hogy az, a ki ki­találja, legyen az szegény ember, koldús, szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki más nem lesz a hitves ura.

Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja ki, hogy micsoda bőrből van a király­kisasszony czipellője, s ekkor az övé lesz a szép virágszál.

A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett, felöltözött koldús ruhába, s mint ilyen bebújt a kályhalyukba.

A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetkőztette a szobaleánya, s csak elkezdi:

- Mit gondolsz Marcsa - mert közbe légyen mondva, igy hítták a szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van a czipőm?

A koldus-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból, lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.

Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője. Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.

Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki, hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt az ajtószegből a koldús­ruhában felöltözött herczegfi s szót kért.

- Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.

A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába öltözködni. S mikor felöltöz­kö­dött, elhítta magával koldulni, hogy ő majd az egyik soron járja be a falut, az meg a mási­kon.

Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.

Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s keménymagos levest kotyvasztani.

S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert különben kihán­ják a putriból.

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, - a férje ura pedig jó eleve hazament s maga ügyelt fel a nap­számosokra.

- No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a viz.

Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát adott a napszámo­soknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és villát.

De egy koldús asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a zsebébe. Mit az is meg is tett.

Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldus­asszony zsebébe csakugyan megtalálták.

A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.

- No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.

Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett elnyernem.

Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.


Kép:  Magyar népmesék - Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Magyar_n%C3%A9pmes%C3%A9k_-_Sz%C3%B3l%C3%B3_sz%C5%91l%C5%91,_mosolyg%C3%B3_alma,_cseng%C5%91_barack.jpg
 

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.



Címkék: népmesék, olvasnivaló szünidőre, Péntek esti mesék, Wekerlei Könyvtár, mesék

Kapcsolódó programok

Benedek Elek, „a nagy mesemondó”

Benedek Elek, „a nagy mesemondó” (archiválva 2023.10.11.)

A magyar népmese napját Benedek Elek születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük. Benedek Elekről és Benedek Elektől olvashatnak többet az érdeklődők a könyvtár honlapján és Facebook oldalán.

Bővebben
2023. évi augusztus havi programok a Wekerlei Könyvtárban

2023. évi augusztus havi programok a Wekerlei Könyvtárban (archiválva 2023.09.06.)

Nyári Wekerle fotókon egy héten át; „Regényes” heti könyvajánló; Irodalmi humor egy héten át; Nyár könyvtárosszemmel - Wekerlei világjárók; Szent István király, az államalapítás és az új kenyér ünnepe; Vidám „iskolás” versek és mesék - Péntek esti mesék;

Bővebben
2023. évi szeptember havi programok a Wekerlei Könyvtárban

2023. évi szeptember havi programok a Wekerlei Könyvtárban (archiválva 2023.10.11.)

Őszköszöntő versszakokban - Versbarátok klubja; Szeptemberi versek hete; Fotós séta a Kőbányai Víztároló Medencében - Wekerlei világjárók; „Mesés” népmese nap - Péntek esti mesék; Népmesék hete; A népmese napja - Népmesék óvodás és iskolás csoportoknak; Benedek Elek, „a nagy mesemondó”;

Bővebben

A WEKERLEI KÖNYVTÁR NYÁRI NYITVATARTÁSA
ZÁRVA: 2024. június 24-28.
NYITÁS: 2024. július 1.,
hétfő 15.00 óra


A könyvtár Facebook oldalán és honlapján ezen idő alatt is érdekességekkel várjuk Olvasóinkat. :-)
A „Tégy egy könyvet - Végy egy könyvet!” utcai könyvcsere szekrény folyamatosan, éjjel-nappal nyitva áll az irodalomkedvelők számára.
Mindenkit szeretettel vár a
Wekerlei Könyvtár!