„Mesés” hét
Péntek esti mesék

Időpont: 2026. július 20-26. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-12 éves korig

Mesék gyerekeknek a hét minden napjára online, a könyvtár honlapján és Facebook oldalán. A Vakáció mesékkel még élvezetesebb - a nagyobbak már maguk olvashatják, a kisebbeknek pedig felolvashatják a szülők, a nagyszülők vagy nagyobb testvérek.

Az üst arany

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mind a rosta lika, még eggyel annál is több. Igaz, hogy volt két kicsi gyenge tehene is, de velük nem sokra ment. Ezért többször éheztek, mint ahányszor jóllaktak. Sóhajtozott is eleget a szegény ember: bár rendelne az Isten néki valami csudálatos úton-módon egy rakás pénzt. Egyszer kimegy a szegény ember a két kicsi tehenével a mezőre szántani, és amint ott szántogat, az ekéje egyszer csak megakad valamiben úgy, hogy a kicsi tehenek meg se tudnak mozdulni. Erre a szegény ember kiemeli az ekét a földből, hát Uram-Teremtőm, ott áll egy nagy üst telis-teli arannyal. Úgy megörvendett erre a szegény ember, hogy örömében azt se tudta, hová legyen. De már most azon törte a fejét, mit is csináljon azzal a sok arannyal, hogy vigye haza? Gondolja magában, ha ilyen korán hazamegy a szántásból, még a szomszédok észrevesznek valamit. Hát amint töprenkedik, odajön egy katona, s mikor meglátja a nagy üst aranyat, úgy elámul, hogy szeme-szája tátva marad. - Jaj, te szegény ember, mit csinálsz ezzel a temérdek arannyal? - kérdezi a szegény embertől. - Éppen ezen töröm a fejemet - feleli a szegény ember -, nem tudom, hogy ki vigye haza, mert én az ekével nem mehetek ilyen korán haza, a tehénkéimet pedig nem hagyhatom itt. Mondja erre a katona: - Azért ugyan ne búsulj, te szegény ember, egy marok aranyért én jó szívvel hazaviszem az üstöt. A szegény ember mindjárt ki is vett egy jó marok aranyat az üstből, s odaadta a katonának. A katona pedig megfogta az üstöt, de alig bírta felemelni, olyan nehéz volt, s elindult vele lassan a falu felé. A szegény ember előbb még jól elmagyarázta neki, hogy merrefelé lakik. De a katonának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az üst aranyat a szegény ember házához vigye. Szegény legény volt ő is, az istenadta, hát gondolta, most utat ad a szegénységnek. Be sem tért a faluba, hanem tovább igyekezett, s meg sem állott a legközelebbi városig. Ott betért egy vendégfogadóba, az üst aranyat elrejtette az ágy alá, aztán magának különbnél különb ételeket és italokat rendelt. Ezalatt a szegény ember is hazaérkezett a mezőről, s mondja az udvaron futkosó gyermekeinek: - No, gyermekeim, ezután immár nem leszünk mi szegények, ugye? Az Isten reánk tekintett, megelégelte nagy nyomorúságunkat, s adott egy nagy üst aranyat. Hát eldugtátok-e jól, nehogy valaki meglássa? Erre kérdezték a gyermekek: - Hát hol van az a nagy üst arany, édesapánk? Mutassa meg nekünk is, hadd lássuk mi is. A szegény ember erre úgy megijedt, hogy szinte elállott a szava, és kérdi:- Hát egy katona nem hozta haza az üst aranyat? - Nem bizony - felelték a gyermekek. Nagyon megszomorodott erre a hírre a szegény ember, hogy az a hitvány katona úgy megcsalta, aztán nagy búsan elbeszélte, hogyan talált a földben egy nagy üst aranyat, hogyan adta oda a katonának - de már hiába beszélte, mert se az üst aranynak, se a katonának nem volt se híre, se hamva. Volt a szegény embernek három ügyes, okos leánya. Különösen a legkisebbik olyan eszes volt, hogy nagy darab helyen nem lehetett párját találni. Megszólal most a legkisebbik leány s mondja:- Azért egyet se búsuljon, édesapám, mert mi hárman leánytestvérek megkeressük azt a gálád katonát, és visszahozzuk az üst aranyat. Feleli erre a szegény ember:- Én bizony nem bánom, édes leányaim, menjetek el, próbáljátok meg, hátha sikerül. El is indult a három leány mindjárt, s mennek egyenesen abba a városba, ahol a katona megszállott. Ott addig kérdezősködtek, míg ráakadtak. Be is mentek abba a fogadóba, ahol a katona mulatott, s köszöntek neki illedelmesen. Mindjárt nagy beszédbe is ereszkedtek a katonával. Egyszer kérdezi a katona a nagyobbik lánytól, hogy mi a neve? - Az én nevem Ihatnám - mondja a nagyobbik leány. - Hát a tied? - kérdezi a másiktól. - Az enyém Ittam-már - feleli a második leány. - Hát téged hogy hívnak? - kérdi a legkisebbiktől. - Engemet Fúrnék már-nak - mondja a legkisebbik lány. Amint így beszélgettek erről is, arról is, hát azon veszik észre magukat, hogy este lett. Erre a leányok megkérik szépen a katonát, engedje meg nekik, hogy ők is a vendégszobában aludhassanak, mert ilyen későn már nem indulhatnak haza. A katona jó szívvel meg is engedte, hogy az ő külön szobájában aludjanak. Le is fekszik a három lány egy ágyba, a katona meg egy másikba. A katona úgy elaludt egy szempillantás alatt, mint a bunda. A három leány csak ezt várta. Felkeltek szép halkan, lábujjhegyen körbejárták a szobát, s a legkisebbik leány addig matatott, tapogatott, hogy megtalálta az üst aranyat az ágy alatt. Szép csendesen kivették az üst aranyat az ágy alól, s kisurrantak az ajtón. Mikor aztán kinn voltak, futásnak eredtek, s meg sem álltak hazáig. Hajnalban felébred a katona, s kiáltja a legnagyobbik leánynak: - Ihatnám! Ihatnám! Beszól erre a kocsmáros: - Ha ihatnál, hozom mindjárt a bort. Hogy nem szól a nagyobbik leány, kiáltja a katona a másodiknak: - Ittam-már! Ittam-már! Éppen akkor érkezik a kocsmáros az ajtóhoz, s hallja, hogy mit kiált a katona, visszaszól: - No, ha ittál már, akkor visszaviszem a bort! De most már a katona sem veszi tréfára a dolgot, felül az ágyban, s még hangosabban kezdi kiáltani a legkisebbik leány nevét: - Futnék-már! Futnék-már! Meghallja ezt is a kocsmáros, és haragosan beszól az ajtón: - Nyisd ki az ajtót, mert innét addig el nem futsz, amíg ki nem fizeted, amit ittál! De már akkor a katona is talpon volt. Ment a leányok ágyához, de csak a hűlt helyüket találta. Keresi az üst aranyat, hát híre-hamva sincsen. Futni kezd a leányok után, de a kocsmáros megcsípi az ajtóban, s rákiált: - Hó, hó! Innét addig el nem szöksz, míg a sok adósságodat ki nem fizeted! Eleget szabadkozott a katona, hogy így, hogy úgy, a kocsmáros ügyet sem vetett a beszédjére, hanem még haragosabban kiáltott: - Nekem ne köntörfalazz, hanem fizess, azután futhatsz, amerre a szemeddel látsz! Hiszen jó szívvel fizetett volna a katona, hogy megszabadulhasson, s utána iramodjék a leányoknak, de nem volt egy árva krajcárja sem. Bizony ha nem volt, fizetett a háta. A kocsmáros jól eldöngette, s kihajította a kocsmából. A szegény ember pedig házat épített minden gyermekének, s ezentúl volt mit aprítaniuk a tejbe.


A három együgyű leány

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy jómódú nagygazda özvegyasszony, s annak volt három erősen szép leánya. Olyan szépek voltak, tudjátok-e, hogy a napra lehetett volna nézni, de reájuk nem. De az volt a baj, hogy mindegyiknek volt egy kicsi hibája. Az egyik egy kicsit pösze volt. Annak régebben úgy mondták, hogy csepűnyelvű. A másik egy kicsit rövidlátó volt. Annak régebben úgy mondták, hogy tyúkszemű. A harmadik pedig örökké kacagott. Ha kellett, ha nem, csak, hihihi, hehehe, hahaha, örökké kacagott. Búsult is eleget az anyjuk, kihez tudja férjhez adni őket, mert a faluban mindenki ismerte a leányokat. Egy legény se került, aki feleségül kérte volna őket. De halljátok-e, hogy, hogy nem, a bíróhoz jött egy kanászlegény, s az még nem tudta, hogy ezek a leányok milyenek. Reggelente hajtotta ki a disznókat, s az asszony egyszer kiállott a kapuba, s azt mondja a legénynek: - Hallod-e, édes fiam, én hallottam, hogy te árva legény vagy, s én nagyon sajnálom az ilyen árva legényeket. Én ide az ablakba minden reggel kiteszek egy pohár pálinkát neked! - Jól van - hálálkodott a legény. Örvendett neki. Úgy is lett. Minden reggel, mikor, hajtotta a disznókat, ott várta az ablakban a pálinka. A legény fölhajtotta, s fütyörészve terelte tovább a disznókat. Mikor ennek egy hete volt, kettő, megint kiállott az asszony, s megszólította: - Hallod-e, édes fiam, elkéne gyere te nálunk guzsalyasba, mert van nekem három szép leányom, s amelyik megtetszik, azt feleségül vehetnéd. Nem kellene őrizned akkor a disznókat. Te lennél a gazda. Reád íratnék én mindenfélét. Tetszett a legénynek ez a beszéd, megígérte, hogy következő szombaton este elmegy guzsalyasba. Várták a leányok a legényt, de az asszony még sokkal jobban. Töltött káposztát főzött, süteményt sütött, bort, pálinkát hozatott, s a leányait nagyon felöltöztette. Teveszőr rokolyába, szoknyába, ingbe, lájbiba, s bevitt egy hosszú bükkfa padot, arra sorba reáültette őket, s rájuk parancsolt: - Itt üljetek, ne, de nekem se meg ne mozduljatok, se meg ne szólaljatok, meg ne tudja a legény, hogy ti milyenek vagytok. Meg is ígérték a leányok, hogy nem szólnak egy árva szót sem. Egyszer csak jön a legény, koppant, bejön, köszön, s a kucsmáját leteszi az ágyra, s beszélgetnek. De csak az asszony beszélgetett, a leányok meg se mertek szólalni. Előbb - majd elfelejtettem mondani - letett a gazdaasszony az ajtó sarkához egy tűt, s azt mondja a rövidlátónak: - Nézz csak ide, édes leánykám, ide leteszek egy tűt, s ha idejön a legény, akkor te menj oda, s vedd fel. Mondd azt, hogy nézze csak, anyóka, milyen sötét van, lámpás világ, azt mondják, hogy én tyúkszemű vagyok, s mégis megtaláltam a tűt. Na, úgy is történt, ahogy megbeszélték. Az asszony letette a tűt, a leányok ültek, s ő beszélgetett a legénnyel. Eszébe jutott a leánynak, hogy neki a tűt fel kell vennie. Felugrott a padról, odamegy az ajtó sarkához, s azt mondja: - Jaj, anyóka, nézze csak ebben a sötétben itt az ajtó sarkánál találtam egy tűt. - Jól van, édes leánykám - bólintott az asszony. - Látod-e, azt mondják, hogy tyúkszemű vagy. Vidd a helyére. De mikor megfordult a leány, meglátta, hogy a vetett ágyon kucorog valami. Nem vette észre, mikor a legény a kucsmáját odatette. Azt hitte, hogy a macska kucorodott fel. Odaugrott, s a tenyerével hirtelen leütötte. - Kácc le, te szégyentelen! Erre, amelyik leány örökké kacagott, az úgy elkezdett kacagni, hogy azt se tudta, hová legyen, csak kacagott s kacagott. No, erre megszólalt a harmadik leány, amelyik csepűnyelvű volt: - Láttátok-e, én egy tót te tótam, mott én megyek férjhez. A legény csak most tudta meg, hogy ő hová került, milyen lányokhoz. Megszégyellte magát, s úgy kiugrott az ajtón, hogy többet vissza se nézett. Mintha puskából lőtték volna ki. Aztán, hogy a szegény asszony hogy adta férjhez a leányait, azt én nem tudom. Itt a vége, fuss el véle!


Szent Anna tava

Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava, égbe nyúló hegyek aljában. Körös-körül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet, s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík- és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös-barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No, de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a két várnak. Két testvér lakott a két várban, mind a kettő kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében, kádakban élére verve állt a tenger arany, ezüst. Egyszer aztán honnét, honnét nem, messze földről egy nagyúr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma, s haj! A lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégére, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstul, szerszámostul. - Adok érette hat kád aranyat. - Nem eladó - mondotta a vendég. - Ráadásul a torjai uradalmat. - Nem eladó! "Megállj - gondolta magában -, azért mégis az enyém lesz!" Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize, s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstul, szerszámostul. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét, s tetejébe a hat szép lovat, mindenestül. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több mint őneki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen. A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme- szája elállt a csudálkozástól. - No, öcsém, van-e ilyen hat lovad?! - kiáltott diadalmasan. - Ilyen nincs - mondta az öcs -, de lesz különb. - De már azt szeretném látni! - Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod! Nagyot kacagott a büdösi vár ura. - Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám. - Nem is hattal, tizenkettővel! A büdösi vár ura föl sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagy hirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet, s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait, s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide. Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhuzatta aranyos hintaját, s elébe fogatta a tizenkét leányt. Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny, mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő. - Gyí, előre, gyí! A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jaj, szava felhatott a magas egekig. - Gyí, Anna, gyí - ordított az úr, s másodszor is rávágott. - Verjen meg az egek ura! - jajdult föl Anna. - Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa! S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég-föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni, hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár, s a föld süllyedt mind alább-alább, mígnem egyszerre víz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent, s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból. A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csöndesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak, s leánnyá váltak ismét. Siettek haza mind a falujokba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szent életű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.


Az aranytulipán

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának: - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem. - Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban! Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok! A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska: - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan: - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg! Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki: - Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek. Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit: - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni! A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert. - No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagyvárosba. Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyász feketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle: - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyász feketébe borult? - Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik! Mondja a királyfi: - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok. Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett. Kérdi a királyfi a törpe embert: - Kié ez a leány, bácsikám? - Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember. Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak: - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom. - Hej, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon. Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak: - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié. - Nem bánom én - mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt sem ér az életem. Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi: - Mi bajod, királyfi? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. - Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában. Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi: - Mi baj, édes gazdám? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre: - Mi baj, mi baj? - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója. - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta. Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi: - Mi bajod van, édes fiam? - Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem. - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni? - A királykisasszony elől, bátyámuram. - No, hát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába. Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan: - Jaj de szép tulipán! Adja nekem! - Nem adom én - mondotta az öregember. - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége. - Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy elé állhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.


Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9. /könyvtári szolgáltatási helyszín/
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 15. /könyvtári programok helyszíne/
Telefon: +36-1/282-9634
E-mail: wekerlei.konyvtar@gmail.com; konyvtar@kmo.kispest.hu
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.