Minden napra egy mese - Péntek esti mesék
 

Időpont: 2024. július 22-28. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-14 éves korig
 

Hétfő - A kölestolvaj 

Élt egy nagy városban egy gazdag kalmár. Volt egy pompás szép kertje, amelynek egy jó darabját kölessel vetette be. Tavaszodott, zöldült-zsendült minden a kertben, nem győzött a kalmár gyönyörködni benne. Hanem egy reggel, amikor a kölestáblához ért, elhűlt: egy vakmerő tolvaj kárt tett a kölesben az éjszaka.

Bosszankodott a kalmár, mert nagy kedve volt telt a zöldellő kölesben. Elhatározta, hogy megkeríti a tolvajt és megbünteti.

Magához hívta három fiát, és azt mondta nekik:

-       Ma éjszaka tolvaj dézsmálta meg a kölest a kertemben. Álljatok lesben egymás után három éjjel, fiaim. Amelyitek megfogja a tolvajt, nagy jutalmat kap tőlem!

Elsőnek a legnagyobbik fiú ment a kertbe virrasztani. Kardot, puskát vitt magával, ételt-italt bőségesen, még puha pokrócot is, és megágyazott magának egy bodzabokor tövében. Evett-ivott, várt egy darabig, hanem aztán elnyomta az álom.

Fényes nappal ébredt föl, s akkor látta, hogy az éjjel valaki még nagyobb pusztítást végzett a kölesben.

Mérgelődött az apja, s a következő éjjel a középső fiát küldte virrasztani.

Ellátta magát ez is mindennel, még láncot, kötelet is vitt magával. De éppúgy elnyomta az álom, mint a bátyját, s reggelre a kölesből már alig maradt valami.

Dúlt-fúlt a kalmár, s azt mondta, ha a harmadik fia se fogja meg a tolvajt, akkor egy szál se marad a kölesből, a tolvajt pedig soha többé nem keríti kézre senki.

A harmadik éjszaka a legkisebb fiúra került a sor. Ez nem vitt fegyvert magával, s okosan kigondolta, hogy kergeti el az álmot: szúrós ágakból vetett ágyat magának, s ha álomra hanyatlott volna a feje, felébresztették a tüskék.

Éjféltájban lódobogást hallott, egyre közelebbről. Egyszer csak megzizzent a köles.

Megvan a tolvaj! – gondolta fiú, s előhúzott egy kötelet, hogy gyorsan elfogja és megkötözze. Hanem amikor odalopakodott a kölestáblához, mit látott? Egy kedves, szelíd lovacska legelte a harmatos kölest jó étvággyal.

Nem is kellett megkötözni, olyan kezes volt, jámboran követte a fiút az istállóba. A fiú odakötötte a jászol elé, aztán visszament a házba és lefeküdt.

Reggel, amikor bátyái fölébredtek, ott látták öccsüket az ágyban, békésen aludt. Csúfolódtak vele:

-       Innen vigyáztad a kertet? Itt őrizted a kölest?

Öccsük azt felelte:

-       Gyertek csak utánam, megmutatom a kölestolvajt!

Vezette bátyjait az istállóba – ott állt a jámbor lovacska a jászol előtt, ropogtatta a szénát.

Egyikük sem tudta, ki jószága, honnan jött. Kicsi volt, de szép arányos, fehér a szőre, mint a hattyú tolla.

Megörült a kalmár, örömében a fiának ajándékozta a hattyúszőrű lovacskát.

Akkoriban vették hírét, hogy messze, messze, hetedhét országon túl, az üveghegy tetején egy elvarázsolt királykisasszony él egy száztornyú kastélyban. Az válthatja csak meg, aki a száztornyú kastélyt háromszor körüllovagolja. Hanem a kastélyhoz aligha juthat föl ember, mert ahányan próbálkoztak, mind visszacsúsztak az üveghegy síkos oldaláról. Sok-sok lovag próbálkozott már, de egynek se volt szerencséje.

Végigrepült a hír az egész országon, a kalmár házába is eljutott. Kedvet kapott a három testvér, hogy szerencsét próbáljon.

A két nagyobbik fiú nemes vérű, tüzes paripát nyergelt, a legkisebbik pedig a kölestolvaj lovacska hátára ült, úgy indultak útnak.

Ügettek, vágtattak hetedhét országon túl, végre elértek az üveghegy tövébe.

Nekiugratott a legnagyobb fiú, sarkantyúzta a lovát, de alig kapaszkodott egy darabkát, visszacsúszott a ló az üveghegy síkos oldaláról, s levetette lovasát. Szegény fiú alig tudott föltápászkodni, fájó csontjait tapogatta

Nekiindult a középső – hajszálra úgy járt, mint a bátyja.

A legkisebb fiú akkor megcsapta a lovacskáját, s az ügetni kezdett az üveghegyen fölfelé, sebesen, mint a szél, följebb, egyre följebb, csak úgy zengett az üveghegy a patái alatt. Mintha világéletében az üveghegy oldalán járt-kelt volna.

Fölrepítette egy-kettőre a lovasát, s megkerülte vele háromszor a száztornyú kastélyt.

Kitárult akkor a kastély kapuja, s kilépett az elvarázsolt királykisasszony talpig aranyban, selyemben. Kitárta karját a fiú felé, megölelte, megcsókolta szabadítóját.

Aztán a lovacskához lépett, átfonta a nyakát, és szelíden korholta:

-       Ej, te haszontalan, hát mért szöktél el tőlem? e tégy ilyet többé!

Akkor tudta meg a fiú, hogy a szépséges szép királykisasszony lovacskája a kölestolvaj.

A világszép királykisasszony lakodalmat ült szabadítójával, s boldogan éltek az üveghegy tetején, a száztornyú kastélyban

Kedd - A róka meg a nyúl 

Együtt vándorolt az országúton a róka meg a nyúl. Kemény télidő volt, hó borított mindent, nem zöldellt sehol szép kerek káposzta, nem szaladgált egér a mezőn, még egy fia se.

-       De keserves a tél! panaszkodott a róka. – Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!

-       Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem – siránkozott a nyúl. – Már a fülemet rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.

Így mentek, baktattak nagy éhesen.

Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.

-       Mondok én egyet – szólalt meg a róka. – Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, s vége a nyomorúságnak!

Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tetette magát. A róka pedig meglapult a hóbucka mögött.

Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik egy nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.

Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.

Hanem a róka nem állt meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot sem ad belőle!

Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette.

Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:

-       Róka pajtás, de jól esne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá – a király se él jobban! Ereszd bele a farkadat abba a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!

Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belelógatta a farkát, csalétkül a halaknak.

Hal nem akadt rá, de a farka belefagyott a lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát se hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.

A nyúl azt mondta neki:

-       Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! – azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.

Szerda - A gonosz bíró, meg az ördög 

Élt egy városban egy ember, olyan gazdag, hogy csordultig volt aranypénzzel minden ládája, de ő maga olyan gonosz szívű, hogy gonoszsága még vagyonánál is nagyobb volt.

Méghozzá bíró volt ez az ember, s az lett volna a dolga, hogy igazságot tegyen, de csak igazságtalanság telt tőle. Gyűlölték is a városban.

Egy nap – vásár volt éppen – lóhátra ült, és kiment a szőlőjébe. Útközben hozzácsatlakozott az ördög. Pompás ruhát viselt, úgy festett, mint egy előkelő gazdag úr.

Fúrta a bíró oldalát a kíváncsiság: kicsoda-micsoda az idegen.

Megkérdezte tőle:

-       Ki fia vagy s mi járatban?

-       Örülj neki, ha nem tudod, ki vagyok és mi járatban – felelte az ördög.

-       Nem addig van az! – mérgelődött a bíró. – Tudni akarom, ki vagy, s megbánod, ha nem mondod meg! Én itt bíró vagyok, csak egy szavamba kerül, s börtönbe dugnak!

-       No ha így van – mondta az ördög -, akkor hát meg kell mondanom: én vagyok az ördög!

-       No – hökkent meg a bíró. – Aztán mit keresel errefelé?

-       Nem titkolom most már azt sem, bíró uram. Azért jöttem, hogy ebből a városból ma elvigyem, amit jó szívvel kínálnak.

-       Hát csak vidd – mondta a bíró

-       De hadd látom én is, mit kínálnak neked!

-       Ne kívánd azt látni – felelte az ördög.

De a bíró addig-addig erősködött, míg az ördög végre ráállt, hogy magával viszi, s láthat, hallhat mindent.

Elmentek hát együtt a piactérre, a bíró meg az ördög. Éppen vásár volt. Meglátták a bírót a társával, akiről nem tudták, kicsoda, s mindenütt tele pohárral kínálták, és hívták, hogy tegyen igazságot. Fölkapott a bíró egy kancsó bort, s odanyújtotta az ördögnek:

-       Igyál!

-       Nem iszom én, mert látom, nem jó szívvel kínálod+ Ahogy továbbmentek, megláttak egy asszonyt, aki egy disznót vezetett madzagon nagy kínnal-keservvel. A disznó arra akart menni, amerre a kedve tartotta, az asszony meg húzta-vonta, végül nagy mérgesen rárivallt:

-       Hogy vinne el az ördög szőröstül-bőröstül, te csökönyös!

-       Hallod, barátom? – mondta a bíró az ördögnek.

-       Fogd a disznót és vidd – neked kínálják!

-       Nem szívéből mondta az asszony! felelte az ördög.

-       Álló esztendeig siratná, ha elvinném a disznóját. Azt vehetem csak el, amit jó szívvel kínálnak.

Továbbmentek, s egy másik asszonnyal találkoztak, aki a kicsi gyerekét vezette. A gyerek rosszalkodott, az anyja meg rákiáltott:

-       Ördög vinne a pokolba, haszontalan kölyke!

-       Hallod, cimbora? Tied a gyerek, kapd fel és vidd – neked kínálják!

-       Ez se volt komoly beszéd! felelte az ördög a bírónak.

-       Ha szaván fognám az asszonyt, holtáig a gyerekét siratná.

Odaértek a piactér közepére, ahol a legsűrűbb volt a sokadalom. Egyszer csak eléjük lépett egy szegény, beteg öregasszony, s nagy fennszóval siránkozni kezdett:

-       Jaj, neked, bíró! Jaj, neked, mert olyan gazdag vagy, én meg koldus vagyok, mégis elvétetted az egyetlen tehénkémet, egyetlen táplálómat! Jaj, neked, bíró! Bárcsak sose látnánk többé, vigyen el az ördög!

A bíró meg se mukkanhatott, az ördög már mellette termett, és azt mondta:

-       Látod, bíró, ezt már szívből mondták, jó szívvel kínáltak nekem, hát viszlek!

Azzal megragadta a bírót, s már vitte is a pokol fenekére

Csütörtök - A két gömböc molnár 

Volt egyszer egy molnár, akit már az isten is erős, nagy darab embernek teremtett. De mert azt akarta, hogy se ütés, se szúrás, se lövedék, se nyíl ne érhesse, belebújt hát egy csodálatos öltözékbe.

Csináltatott magának először is egy ujjast, mésszel és homokkal tömte ki a bélését, s még olvasztott szurkot is öntött hozzá. Ráadásul nádfonatot készítetett az ujjas hátán, elöl meg vas csuporfedőkkel kibádogoztatta. Nehezebb is volt ez a gúnya a legsúlyosabb mell- és hátvértnél, amelyet harcos valaha is magára öltött.

A molnár felvette az ujjast, ráhúzott három inget, egy valódi páncélt, afölé pedig magára rángatott kilenc daróczekét, abból a fajtából, amilyent Svédországban még ma is készítenek a gyapjútakácsok. A lábszárát vagy négy egymásra húzott bőrnadrággal védte meg. Ezzel a súlyos ruhaerődítménnyel felszerelten olyan tekintélyes, golyókerek, gömböc fickó lett, hogy még a városkapun is csak nagy üggyel-bajjal tudott átmenni.

Bizony a komáinak, sógorainak el kellett kísérniük mindenfelé, hogy átsegítsék az akadályokon. Mivel a búcsúból soha el nem maradhatott, kocsira tették teljes fegyverzetben, hadd ámuljon rajta ország világ. Fel volt pedig fegyverkezve, két dárdával, egy kézi íjjal, egy nagyobb íjjal és tegezzel, oldalán egy embernagyságú, kétélű pallossal. Négy erős ökör húzta a kocsiját, mögötte ballagtak a falu parasztjai, asszonyostul, gyerekestül. És ha az úton ellenség mutatkozott, a molnár kocsija mögé bújtak, akár egy védőbástya vagy erődítmény mögé.

Így vonultak, míg a négyökrös szekér a golyóvastag, gömböc molnárral el nem ért a hegy lábához. Ott hat ökröt még előfogatként a szekér elébe fogtak, s így aztán az összesereglett sokaság nagy üggyel-bajjal és tenger izzadság árán feltolta kocsit a tetőre. De ez még hagyján. Lefelé menet, a hegy másik oldalán tán még nehezebb volt tartani a kocsit, hogy hanyatt-homlok meg ne fusson. De hát a komák, sógorok csapata végül is csak célhoz segítette a vitéz molnárt, s aztán létrával, emelővel leszedte a kocsiról, akár egy hatalmas boroshordót. Akkor pedig köréje gyűlt mind vagy még inkább mögéje, mint a filiszteusok népe az óriás Góliát mögé.

Mert ami igaz, igaz: nagyon erős és rettenthetetlen ember volt ez a kerek liszteszsák. Országszerte az a szóbeszéd járta róla, hogy mikor egyszer egy lakodalomban valami összetűzés, perpatvar kerekedett, hát akkor ő úgy csapott a tömeg közé, mint a jégeső, csépelte, vágta, akit ért, úgyhogy sok békés ember kobakja bánta az ügyet.

Egyszer mégis akadt méltó ellenfele, erős, hatalmas ember, aki akkorát sújtott a molnár fejére, hogy lerepült nyomban a pléhsisakja. Aki csak látta, azt hitte: szegénynek a feje levált a törzséről. Ám a gömböc vitéz résen állt, s mikor ellenfele sújtásra lendült, sebtében kihúzta a fejét a sisakból, és lehízta a gallérja alá. Az ütés után most már ő csapott rá ellenfelére, s kardja úgy nyisszantotta el annak nyakát, mint kasza a füvet. Félt is tőle ezután minden jámbor lélek.

Volt pedig a szomszédságban egy másik molnár, éppen olyan erős és nagy darab, golyókerek gömböc. Az is alaposan bélelt és kibádogozott erőd-gúnyát húzott magára, mint a mi molnárunk, mert nem akart elmaradni mögötte. Nem is maradt el.

Valahány búcsúja volt a környéknek, mindegyikben összeakadtak, becsmérelték egymást, addig-addig, amíg ki nem álltak viaskodni.

De hiába, egyik sem tudott kárt tenni a másikban, holott mindketten rettegett verekedők voltak.

Az egyik molnárnak volt egy fia, a másiknak meg egy lánya. A fiatalok legalább annyira szerették egymást, mint ahogy atyáik gyűlölték. Végre az okos jóbarátok mindkét molnárnak azt tanácsolták, hogy tartsanak inkább össze, és gyermekeik házasságával pecsételjék meg szövetségüket.

Lett nagy ijedelem az országban, amikor híre ment, hogy a két molnár szövetséget köt, sőt a gyerekeik még össze is házasodnak. Mert hiszen mindenki felkészülhetett arra, hogy a két golyóvastag gömböc olyan lesz, mint két malomkő, szétmorzsol mindent, ami kettőjük közé kerül. Ha valaki tengelyt akaszt az egyik molnárral, kettővel találja magát szembe, s így talán még a fejedelem se tudná őket legyőzni.

Hiszen máris két kerek várhoz hasonlított a két összeszövetkezett, golyókerek molnár.

Haj bizony, olyan bátor volt ez a két legyőzhetetlen, hogy talán még magának a császárnak is nagy fáradságába került volna lebírni őket.  Örült hát az ország, örült öreg, fiatal, amikor roppant hatalmukat a birodalom ellenségei ellen fordították. Se zsold, se hópénz nem kellett nekik, csak a megtiszteltetés, hogy vívhassanak és küzdhessenek. Vívtak is, küzdöttek derekasan. Mindössze azt panaszolták: olykor napok telnek el anélkül, hogy egyetlenegy szál ellenfelük akadna. Mivelhogy hírük, erejük úgy rettegtette a világot.

Szó mi szó, szövetségük óta temérdek bátor tettet hajtottak végre, és ha akadt volna vitézi kalandjainak hűséges krónikása, bizony kétszer olyan vastag könyv sikeredett volna ki a tolla alól, mint a nagy világkrónika. Az olvasó süldő korától haláláig se érhetett volna végére. Hiszen igaz, ami igaz, csodálatos tetteik túlszárnyalják a lovagok kalandjait, pedig azokkal tele vannak a régi dalok és krónikák. De már ilyen a sors. Végül szűk lett nekik az ország, szűk a nagy birodalom, s így aztán legutoljára túl a világ végén ütötte fel sátorfáját a két csodálatos molnár, és ha nem haltak meg, élnek még ma is.

Péntek - A szegény takács szerencséje 

Volt egyszer egy takács, szegény, mint a templom egere. Egy nap három gazdag diák tért be hozzá, megesett a szívük rajta, s adtak neki száz ezüstpénzt, könnyítsen a sorsán. Megörült a szegény takácsa, elhatározta, hogy hasznos dologra fordítja a pénzt, de egy darabig még gyönyörködni akart a csengő ezüstökben. A feleségének nem szólt a szerencséjéről, s jól elrejtette a pénzt előle, olyan helyre, ahol senkinek se jut eszébe keresni: a rongyok közé.

Néhány nap múlva rongyszedő járt a faluban, s az asszony eladta neki néhány garasért az egész halom ócska rongyot. Elbúsult a szegény takács, amikor hazatért, s az asszony megmutatta neki a rongyokért kapott garasokat.

Esztendő múlva megint arra járt a három gazdag diák. Betértek a takács házikójába, azt gondolták, meggyarapodott az óta. De még nagyobb nyomorúságban találták. Elpanaszolta nekik a takács, hogy s mint járt a száz ezüsttel.

Megsajnálták a diákok, adtak neki újabb száz ezüstöt, s a lelkére kötötték, hogy erre jobban vigyázzon.

A takács most megfogadta erősen, hogy okosabb lesz. Most sem szólt a feleségének, s eldugta a pénzt a hamus vödörbe. De megint csak megjárta. Szappanfőző járt a faluban, összegyűjtötte a hamut, s egy-két darab szappant adott érte cserébe. Odaadta neki a hamut a takács felesége is. Az ura éppen távol járt. Elöntötte a méreg meg a keserűség, amikor hazatérve megtudta, mi történt.

A következő esztendőben megint betértek hozzá a diákok, s látták, hogy a takács koldusabb, mint valaha, csupa rongy a ruhája, s majd elviszi a szél olyan sovány. Megmérgesedtek a diákok, egy darab ólmot vetettek elébe, s azt mondták:

-       Többet nem érdemelsz! Egy rézgarast is kár adni neked, ha ilyen ostoba vagy! Most látsz bennünket utoljára!

Azzal bosszúsan otthagyták, a takács meg felvette a földről a darab ólmot, és az ablakpárkányra tette.

Nemsokára bekopogott hozzá szomszédja, a halász. Megkérdezte:

-       Kedves szomszéd, nincs egy darab ólmod vagy egyéb nehéz tárgyad? A hálómra kellene, nehezéknek.

Odaadta neki a takács az ólomdarabot, a halász megköszönte szép szóval és megígérte:

-       Az első nagy hal, amit fogok, a tiéd lesz!

-       Bizony jó hasznát látnám – örült meg a takács.

Amikor a halász hazatért, csakugyan hozott a takácsnak egy jókora halat. Felbontották, s egy nagy követ találtak a gyomrában. Fogta a takács a követ, az ablakba tette. Este, amikor besötétedett, elámult a takács: a kő világítani kezdett a sötétben, s minél sötétebb lett odakinn, annál tündöklőbb fényt árasztott.

-       Jó lesz lámpásnak – mondta a takács, s a feleségéhez fordult: - Nehogy ezt is elkótyavetéld, mint azt a kétszáz ezüstöt! – És az asztal közepére tette a követ, hogy világos legyen tőle az egész szoba.

Másnap estetájban egy gazdag úr lovagolt el a ház előtt, s meglátta az ablakból a tündöklő követ. Bekopogott, és azt mondta a takácsnak:

-       Add el nekem ezt a követ! Tíz ezüstpénzt adok érte.

-       Nem eladó! – felelte a takács.

-       Húszért sem?

-       Annyiért sem.

A gazdag úr egyre többet kínált érte, végül már ezer ezüsttallért ígért, mert a kő becse gyémánt volt, s még sokkal több pénzt is megért.

Amikor ezret kínált, a takács a markába csapott, s megvolt a vásár. Egy csapásra a falu leggazdagabb embere lett a szegény takácsból. Akkor aztán előállt a felesége:

-       Látod-e ember! Ha nem adtam volna el kétszer is a száz ezüstöt! Nekem köszönheted a szerencsédet!

Szombat - Tapasztó Matyi kaladjai: Matyi a levegőben

 Egy este Tapasztó-apa így szólt Matyihoz:

- Holnap reggel bejösz velem a városba.

Matyi még sohasem volt a városban.

Egész éjjel azon gondolkozott, milyen lehet az a város. Azt hitte, hogy mézeskalács minden; a házak, sövények, kardok, puskák, tornyok mind mézes kalácsból vannak. Mert mézeskalácsot szoktak neki hozni a városból.

Bezzeg elbámúlt másnap, mikor a városba érkeztek. Mézeskalácsos sátrak helyett nagy háza­kat látott, de olyan nagy házakat, hogy odahaza a templom sem volt akkora soha. Az egyik házon, - megolvasta, - épen hatvanhat ablak volt.

- Apám, - szólott csodálkozva, - nagy fáradsága lehet annak, a ki itt lakik.

- Miért? - kérdezte az apja.

- Azért, - felelt Matyi, - mert hatvanhat ablakon kell neki kinézni az utczára, holott nekünk két ablak is sok.

Azután meg a boltok tábláin csudálkozott. A csizmadia előtt csizmát látott kifestve, a fűszeres előtt mindenféle bolti szert, a hentes előtt nagy fölvágott disznókat.

- Apám, - szólott, - sok kép van itt az utczán, több, mint nálunk a szobákban.

Akkor az apja megmagyarázta neki, hogy ez a sok kép a kereskedőké meg az iparosoké, s arra valók, hogy könnyen meg lehessen őket találni.

- Itt ki lakik? - kérdezte Matyi egy nagy fehér házra mutatva, a hol a kocsi megállott.

- Egy jó barátom, - felelt az apa, - nyugalmazott katonatiszt.

- Hát az miért nincs kifestve? - kérdezte Matyi. - Én úgy gondolnám, ki kellett volna festeni, a mint a kanapén nyugszik.

Mikor elhelyezkedtek Bandi bácsinál, a nyugalmazott katonatisztnél, Matyi az ablakon át egy nagy csomó tarka golyót látott az utczán lengedezni.

- Mi az? - kérdezte az apjától.

- Léggolyók, - felelte az apja.

Bandi kiszökött a szobából és a léggolyós után futott.

- Megálljon csak, bácsi! - kiáltott utána.

Az ember megállott.

- Mennyiért ad egy golyót?

- Tíz krajczárért.

- Annyi pénzem nincsen, - szólt Matyi, - csak két krajczárom van.

- Azért nem adhatok golyót, - felelt az ember.

- Hát legalább csak megfogni engedje, - rimánkodott Matyi. - Én még sohasem fogtam ilyen szép golyókat; nagyon szeretném egy kicsit a kezemben tartani.

- Jól van, - felelt az ember, - úgyis be akarok menni ide a boltba, s a golyókat nem vihetném be. Hát fogd, de erősen fogd ám.

Matyi örömmel vette a kezébe a madzagokat s ugyanabban a pillanatban föl is lebbent a levegőbe.

A golyók fölemelték.

Matyi megijedt, de nem bocsáthatta el a zsineget, mert mikorra észrevette, hogy száll, már akkor messze volt a földtől, s kitörte volna a nyakát.

Mondom, ugyancsak meg volt ijedve. Kezének minden erejével fogta a zsineget és csak úgy félszemmel látta, hogy alant a tornyok is csudálkozva néznek fölfelé.

Dicséretére legyen mondva, nem sokáig tartott az ijedtsége.

- Csak legalább azt tudnám, hova repűlnek velem ezek a golyók? - így tünődött a magasban. Jaj ha a csillagokig mennék! De szeretnék egypár fényes csillagot a zsebembe dugni! Este előraknám a szobában és ragyognának nekem.

Csakhogy az égen nem voltak fenn a csillagok. A nap sütött, Matyi csak a felhőket látta maga fölött fehérleni.

Eszébe jutott egy kép. Az angyalok voltak lefestve azon, a mint a felhők hátán hemperegve játszottak.

Matyi még sohasem játszott a felhők hátán hemperegve.

- Bárcsak oda repűlnénk, - gondolta - szeretnék egypár jóképű kis angyallal játszani.

- Adjon Isten, Matyi! mondanák azok, a mint meglátnának.

- Fogadj Isten, angyalkák, felelném én hozzájuk lépve.

- Mit hoztál? - kérdeznék kiváncsian.

- Szép színes léggolyókat, - felelném nevetve.

Azzal közzéjök ülnék és a léggolyókat szétosztva játszadoznánk.

Így gondolkozott Matyi az ég felé szállva, de a felhők még messze voltak és a levegőben egyetlenegy kis angyal sem röpködött.

Matyi lenézett. A föld a messze mélységben ócska mappa gyanánt tarkállott, megismerte a saját faluját is. Akkorának látszott az csak, mint egy kis darázsfészek, az emberek pedig olyan piczinyeknek látszottak, mint a hangyák.

A mint így lefelé vizsgálódik, látja ám, hogy nagy sereg madár repűl utána. A madarakat egy sas vezette. Nagy sas volt.

A két kiterjesztett szárnya elfödhetett volna egy kisebb fajta háztetőt.

- Jaj nekem! - szólt nevetve Matyi, - a madarak megválasztanak királynak. Madárkirály lesz belőlem!

A madarak csakugyan csudálkozással röpködték körűl Matyit. Bizonyosan azt hitték, hogy ő is madár. Utólérték Matyit, rászállottak a léggolyókra és ott himbálóztak, olyan csicsergéssel, a minőt a madarak választó gyűlésétől várhat is az ember. A sas a legfelső léggolyóba kapasz­kodott és ott billegett rajta.

A léggolyók egymásután pukkadtak szét a körmei között, mire Matyi lefelé kezdett eresz­kedni, mert a megmaradt léggolyók már nem bírták el a súlyát.

A madarak ijedten rebbentek szét. Maga a sas is megijedt. Azt hitték, Matyi pukkadozik harag­jában. Elrepűlt.

Matyi pedig ereszkedett szép lassan lefelé.

A saját faluját látta maga alatt mindinkább nagyobbodni.

A házakból kiszaladtak az emberek az utczára és kiáltozva mondogatták:

- Nini, micsoda madár jön!

- Nem madár az, - szólt egy czigányasszony, - hanem sárkány!

Bezzeg nagy volt a csudálkozás, mikor látták, hogy se nem madár, se nem sárkány, hanem Tapasztó Matyi ereszkedik le nagy borzasan a magas egekből.

- Honnan jösz, Matyi? - kérdezgették tőle.

Mire Matyi nagybüszkén megfelelt:

- Már csaknem a mennyországban jártam!

Vasárnap - A szegény asszony kakasa 

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy kakasa. Olyan szegény volt az asszony, hogy még megevő falatja sem volt. Igy ő kigyelme biz a kakasát se igen traktálhatta zabbal és kukoriczával; hanem ha kapart magának: evett, ha nem kapart, hát koppant a szeme.

Egyszer a kakas, a mint a szemétdombon kapargált volna, egy gyémánt félkrajczárt talált, me­lyet a gazdasszonyának át is adott, hogy vegyen rajta zabot és kukoriczát s etesse, itassa meg.

De a szegény asszony rá se hederitett a kakasára, hanem a gyémánt fél-krajczárt bedobta ugy a láda-fiókjába.

Itt egyszer a kakasnak eszébe jut, hogy neki pénze is van, mégis koplal. Felszállt a szegény asszony ablakába s csak elkezdi:

- Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat.

Itt az asszony kijön a szobából, s a kakast elveri az ablakról; de az innen a keritésre, a kerités­ről a kéményre szállt, mindenütt kiabálván:

- Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Mit volt mit tenni a szegény asszonynak, előkereste a láda-fiókból a gyémánt félkrajczárt s kihajitotta az ablakon, mondván:

- Vigyen a fene vele együtt!

A kakasnak sem kell több, felkapja a gyémánt félkrajczárt s elszaladt vele világul, mint a Kari lova.

A mint mén mendegél a kakas, egyszer elő-utó-talál egy pocsolyát. Átlépni nagy volt, átszállni pedig kicsiny: ezért a kakas mit mit nem cselekszik s csak elkezdi:

- Szidd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet... szidd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet.

És a kakas begye mind felszitta a vizet s ezzel tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó-találja a török császárt, ki azt kérdi tőle:

- Hova-hova, czirmos kakas?

- Egy gyémánt félkrajczárt találtam, itt van a számban, bagó helyett betettem s most már addig megyek, mig valaki ezt a gyémánt félkrajczárt kölcsön nem kéri.

- Sohse fáradj tovább, add nekem, egy hét mulva kettőt kapsz érte.

A czirmos kakas odadta a gyémánt félkrajczárt a török császárnak; de eltelik az egy hét, el a másik is, de a török császár csak nem fizet.

Itt a kakas felszáll a keritésre s csak elkezdi:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

A kakast lekergetik a keritésről, de az innen a szemétdombra, majd a kémény tetejére szállt s mindenütt kiabált:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár kikiált az ablakon ilyeténképen:

- Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a czirmos kakast s vessétek az égő tüzes kemenczébe.

A cselédek sem restek, megfogják a kakast s belevetették az égő tüzes kemenczébe, hol csak elkezdi a kakas:

- Bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet... bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet.

Itt a sok viz mind kiömlött, a tüzet eloltotta, a kakas pedig minden baj nélkül kirepült az égő tüzes kemenczéből s ujra felszállt a keritésre, mondván:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a kakast lekergetik a keritésről, de innen a szemétdobra, majd a kémény tetejére szállt s mindenütt kiabálta:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár másodszor is kikiált az ablakon, mondván:

- Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a kakast s vessétek a darázs-fészekbe.

A cselédek sem hagyták ezt kétszer mondani maguknak, a szegény czirmos kakast lefülelték valahol a sövény mellett s bevetették a darázsfészekbe, s itt csak elkezdi a kakas:

- Szidd fel begyem a darázst, majd megcsipi a farát... szidd fel begyem a darázst, majd meg­csipi a farát... szidd fel begyem a darázst, majd megcsipi a farát.

És a begye mind felszitta a darazsakat s ekkor a kakas kirepülvén a darázsfészekből, ujra a keritésre szállt, hol ismét csak elkezdi:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!... kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a cselédek hajszolják a szegény kakast dobálják, üzik-verik; de az a keritésről a szemét­dombra, innen pedig a kéményre szállt s mindenütt kiabálta:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!... kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!

Itt a török-császár harmadszor is kikiált az ablakon:

- Ugyan fogjátok meg azt az átkozott czirmos kakast, hadd tegyem a bugyogóm üllepébe!

A cselédek sem restek s addig hajszolták a szegény czirmos kakast, mig valahol a kerités mellett lefülelték s átadták magának a törökcsászárnak, ki menten bedugta bő bugyogója üllepébe; - de a kakas itt is megszólalt:

- Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!... kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!...

Ej, a török-császár sem rest, ráült a kakas nyakára s ekkor az csak elkezdi:

- Bocsásd begyem a darázst, hogy csipje meg a farát... bocsásd begyem a darázst, hadd csipje meg a farát. És a begyéből mind kizúdult a sok lódarázs s neki estek a császár farának s ugy össze-vissza csipdelték, mintha hegyes tűkkel szurkálták volna.

- Jaj, végem van, orditott a török-császár, ne, itt van a gyémánt félkrajczárod, három kád pénzt is adok, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek!... jaj, odadom a felekirályságomat leg­szebbik leányom kezével együtt, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek.

Hej, a czirmos kakas csak ezt várta s csak ekkor parancsolta:

- Szidd fel begyem a darázst, hogy ne csipje a farát... szidd fel begyem a darázst, hogy ne csipje a farát!...

És a sok lódarázs mint valami köpübe, visszatakarodott a czirmos kakas begyébe.

S ekkor a czirmos kakas kiugrik a szoba közepére, megrázkódik s olyan szép legénynyé vált, hogy keresve se lehetett volna párját találni, ki aztán feleségül csakugyan elnyerte a török-császár nagyobbik leányát s a török-császár holta után, ő lett a király; de mint ilyen, a szegény özvegyasszonyról sem felejtkezett meg, hanem magához vette s anyjának fogadta.

Eddig volt, mese volt.

A oroszlán meg az egér

Történt egyszer, hogy az oroszlán, az állatok padisahja, meg a kicsi kis egér egymás szom­szédságában laktak. Az oroszlán kevély volt és méltóságteljes.

Mikor az erdőben sétált, senkit sem méltatott figyelemre, senki köszöntését nem fogadta. Látja egyszer a kicsi kis egér, hogy arra megy az oroszlán, siet elébe, hogy köszöntse, hogy váltsanak már egy-két jó szót.

„Nem illik hozzám, az állatok hatalmas padisahjához, hogy egy senkiházi egérrel társalogjak” - gondolta magában az oroszlán, azzal elfordult és tovább ment.

Megbántódott az egér, hogy ilyen barátságtalan a szomszédja. Nem is ment ki többet elébe.

Egyszer csak eltűnt az oroszlán. Eltelik egy nap, eltelik két nap, és hát csak nem bukkan fel azon az ösvényen, ahol mindig sétálgatott. „Biztosan megbetegedett az én szomszédom” - gondolta az egér. Harmadnap elhatározta, hogy meglátogatja. „Akármilyen barátságtalan, azért a bajban csak nem hagyom el.”

Futott az egér az erdőn át az oroszlán háza felé - hát egyszer csak hallja ám, hogy valaki nyöszörög a közelben. Kiment a tisztásra, és meglátta az oroszlánt. Az ösvényen feküdt és nyöszörgött. Az egyik mellső lába beszorult egy vaskaptányba. Lesoványodott a hatalmas oroszlán, háta, mancsa csupa horzsolás, karmolás: sokáig küszködött a kaptánnyal, de csak nem bírt kiszabadulni, és egészen elgyengült.

- Mi történt veled, kedves szomszéd, miért nyöszörögsz olyan fájdalmasan? - fakadt sírva az egér.

- Hát nem látod, hogy megfogott a kaptány? Harmadnapja kínlódom, de nem bírok kisza­badulni belőle. Erős kötéllel hozzá van kötve a kaptány a fához. Ha megtalálnak a vadászok, búcsút mondhatok az életemnek. Segíts rajtam, szomszéd, rágd el a kötelet, nem felejtem el, amíg élek!

Az egér megsajnálta az oroszlánt. Rágcsálni kezdte a kötelet az éles fogával, el is rágta, és az oroszlán kiszabadult.

Attól fogva nem fordult ám el, mikor az egérrel találkozott, hanem előre köszönt neki.

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.