„Iskolahívogató” mesék
Péntek esti mesék

Időpont: 2024. augusztus 26. - szeptember 1. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 6-16 éves korig

Hamarosan újra becsengetnek és kezdődik az iskola. Kedves „sulis” mesékkel tesszük könnyebbé a ráhangolódást az új tanévkezdéshez az utolsó szünidei hét napjain.


Janikovszky Éva: Már iskolás vagyok (részlet)

„Másnap Pöszke feljött hozzám, pedig nem szokott. Mindig én egyek le hozzájuk.
– Mutasd meg, hogy a te iskolatáskádban mi van – kérte. – Mert az enyém olyan üres, és szeretném berendezni.
Szerencsére anyukám még nem volt otthon, így kiboríthattam mindent a földre. Mire nagymamám észrevenné, addigra visszarakom. Pöszke mindent külön fölemelt, megnézett és megkérdezte:
– Ez mire jó?
– Ebből tanuljuk a betűket. Olvasni.
– És ez mire jó?
– Ebbe írunk.
– És ez mire jó?
– Ezzel mérünk.
– És ez mire jó?
– Ezeket rakosgatjuk, kiválasztjuk, ahogy a tanító néni mondja.
– És ez mire jó?
– Ebben tartjuk a betűket.
– És ez mire jó?
– Ezzel dobjuk ki a számokat.
– És ez mire jó?
– Ebből énekelünk.
– És ez mire jó?
– Ezt vesszük fel, ha tornázunk vagy futunk, vagy labdázunk.
– És ez mire jó?
– Erre tesszük a rajzlapot.
Végre a gyurmához, a zsírkrétához, a gombfestékhez és az ecsetekhez ért.
– Ezt tudom, hogy mire jó! Ezzel gyurmázol, ezzel rajzolsz, ezzel festesz és ebbe mosod ki az ecsetet! És ez mind van nekem is. Akkor ezeket beleteszem az iskolatáskámba. Meg a színes ceruzákat is.
A tévében éppen a reklám ment.
– Nézzük? – kérdeztem Pöszkét. De nem akarta.
– Inkább játsszunk mirejót – mondta. És azóta folyton mirejót játszunk. Azért jó játék a mirejó, mert nem kell hozzá semmi, csak mi ketten, meg azért is, mert akárhol lehet játszani, az utcán, a lépcsőházban, a liftben, az ABC-áruházban és otthon is, ha rossz az idő. Meg azért is jó játék, mert mi találtuk ki.
Eleinte mindig a Pöszke kérdezett és én válaszoltam.
– Mire jó, ha megtanulod a betűket? – kérdezte Pöszke.
– Mindent el tudok olvasni, amit leírtak – válaszoltam én.
– És hol vannak a betűk? – kérdezte Pöszke.
– A legtöbb a könyvekben van, de mindenütt vannak – mondtam én.
– Itt is? – kérdezte Pöszke és körbeforgott az utcán, mert éppen az ABC-ből jöttünk a mamájával.
– Itt nincsenek is betűk! Lehet, hogy a Pöszke is tudta, hogy az utca is tele van betűkkel, de úgy tett, mintha nem tudná. Én meg már nem emlékeztem, hogy óvodás koromban tudtam-e. Megmutattam Pöszkének, hogy mennyi betű van az utcán. A boltokban meg a vendéglőkön neonból, a kirakatokban kézzel írva, a házak falán fényes táblákon, a kapuk mellett a házitelefonoknál kis keretben, a teherautók oldalán színes festékkel, a hirdetőoszlopokon, csak soroltam, és nem akart vége lenni. Most jöttem rá, hogy eddig én se tudtam, hogy mennyi betű van az utcán.
– És mire jó, ha ezt a sok betűt mind elolvasod? – kérdezte Pöszke. Kicsit megijedtem, hogy most majd azt kéri: olvassam fel neki az egész utcát, de szerencsére nem kérte. Csak egyet-kettőt. Egy táblára mutatott a tejbolt ajtaján.
– Itt mi van kiírva?
– Zárva – olvastam egész folyékonyan.
– Hát azt mindenki látja – vont vállat Pöszke –, ahhoz nem kell megtanulni olvasni!
– Akkor mást olvasok neked – mutattam egy nagy táblára, amely a járdán állt három lábon.
– Tudod, mi van ideírva? – Pöszke nem tudta. – Vigyázat! A tetőn dolgoznak! – olvastam szép hangosan. Mindenki fölnézett a tetőre, Pöszke mamája is. A tetőn nem volt senki. Pöszke rám nézett.
– Hát itt nem dolgozik senki!
– Azért mi még vigyázhatunk – mondtam.
– Nagyon igazad van, fiacskám – mondta egy ismeretlen néni –, a múltkor nekem majdnem a fejemre esett a cserép!
– Virágcserép? – kérdezte Pöszke, és ezen muszáj volt nevetni, mert elképzeltem a nénit virágcseréppel a fején.
– Tetőcserép – mondta a néni, és megigazította a kucsmáját.”


Gárdonyi Géza: Marci baja

A gesztenyefa levelei megsárgultak. Az őszirózsa haloványkék virágai ringadoznak a sóhajtozó szélben. A gólya is búcsút kelepel a kéményen, fölszáll a magasba és egy utolsó pillantást vet a hervadó mezőkre, berekre, útra kél.
Egy napon aztán megszólal az iskola csengője:
Gyerekek, gyerekek,
Iskolába jöjjetek,
Akár fiú, akár lány,
Várja őt a tudomány!
– Marcikám – mondják otthon – gyere csak, vedd fel az ünneplő ruhádat.
– Hová megyünk – kérdi örömmel Marci-, talán bizony a templomba?
– Nem oda, az iskolába.
Jaj, megijedt Marci. Sohasem volt ő még iskolában. Csak úgy kívülről nézegette, mint a macska az aranyhalat.
– Ne vigyen el, édesanyám!
– Miért ne vinnélek el? Csak nem akarsz úgy felnőni, mint a kisborjú. Lásd, a kisborjú egyebet nem tud mondani, csak azt, hogy: bő! bő!
– Hát akkor vigye el édesanyám az iskolába a kisborjút!
– De nem úgy van az, fiam. A borjúnak nem kell tudnia sem írni, sem olvasni, neked pedig még azt is kell tudnod, hogy mennyi kétszer kilenc.
Bizony szégyen, hogy így kell írni a könyvbe, de úgyis tudja már az egész falu, hogy Marci valósággal végigsírta az utcát, míg elérkezett az iskolába. Mikor bevezette az anyja, úgy visított, mint a kismalac.
– Nini – mondta a tanító úr – talán megharapott a szúnyog, Marci fiam, vagy pedig megrúgott a hangya? Mert az iskolától nem szokás félni. Itt van a Pista is, meg a Jancsi is. Ahol ülnek a padban! Nem sírnak, látod-e, inkább nevetnek.
Marci felpislantott, és látta, hogy a pajtásai vidáman ülnek a padban, és nevetik őt, erre aztán ő is abbahagyta a muzsikálást.
–Maradjon itt velem, édesanyám! – mondta szepegve. Még talán édesapját is szerette volna maga mellé ültetni, meg a Bundás kutyát is. Szép is volna így ülni az iskolában.
Nagy nehezen be tudták édesgetni két pajtás közé. Ott aztán meg is ült nagy félelemmel. Isten tudja, mitől félt – talán ő maga sem tudta. Hanem az bizonyos, hogy délben már büszkén ment haza az iskolából és azt mondta otthon:
– Édesanyám, már tudok is valamit.
– No, mit tudsz, Marci fiam?
– Azt – felelte Marci gondolkozva-, hogy kétszer kettő az …hat.


Gárdonyi Géza: Iskolában

Mikor elmúltak a nyári forró napok, egy szép reggelen megszólalt az iskola csengettyűje:
Csiling, giling, irka, tábla, fiúk, lányok iskolába!
A csengettyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:
Csiling, giling, ébredjetek, iskolába siessetek!
A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak; úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengettyűje.
Csiling, giling, irka, tábla, gyertek, gyertek iskolába!
A gyerekek sietve öltöztek föl. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, plajbászt és tollat.  Mennek már a gyerekek. Egyik innen, másik onnan. Az iskola kapujában összetalálkoznak:
-Jó reggelt, Miska!
– Adjon Isten, Jancsi!
– De megnőttél!
– Te is, pajtás!
A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Azok helyére, akik tavaly utoljára jártak. Mennek a helyükre újak.
Ni, éppen most vezetik be az ajtón Gergely Miskát meg a húgát, a kis Juliskát. Az anyjuk vezeti őket. A tanító úr az asztal előtt ül.
– Ne féljetek – mondja nekik – szeretem én a gyerekeket.
De azok mégis félnek. Jaj, nem voltak ők soha ilyen helyen, ahol mindent tudnak. Hogyisne félnének, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanító úr azt találná kérdezni, melyik az á betű! Pedig a kérdéstől nem menekülnek meg. A tanító megsimogatja a Miska fejét, és azt kérdezi tőle:
– Hogy hívnak, édes fiam?
Miska félénken felel:
-Úgy hívnak, hogy: gyere ide, Miska!
A gyerekek nevetnek a padban.
– Csitt! – mondja a tanító úr. – Mit nevettek? Jól felelt a Miska. Őt csakugyan úgy hívják: gyere ide, Miska!
Miska felbátorodik. Hátra mer most már tekinteni a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba, a Balog Jancsi mellé, akivel együtt paripázott egész nyáron.
Juliskának úgy dobog a szíve, alig tud lélegezni. Érzi, hogy Miska után rá kerül a kérdés. Hátha őtőle azt kérdi a tanító úr, hogy hány csillag van az égen, vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egy egész könyvet. A tanító úr csakugyan meg is szólal:
– Mondd meg te is a nevedet, lányom.
Juliska tudja a nevét, jaj, de nem meri megmondani. Hátha nem tetszik az a tanító úrnak. Hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valahogy másképpen. Odasimul az édesanyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanító úr olyan jóságosan néz rá.
– Néma ez a jó leány? – mondja az anyjának.
– Dehogy néma – feleli az anyja -, hallaná csak tanító úr, milyen nótázást csap néha. Beszélj, no, lányom, mondd meg a nevedet, különben azt hiszi a tanító úr, hogy néma vagy.
Juliska összeszedi magát és így suttog:
– Juliska.
– No, hála Istennek – mondá a tanító úr – bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lában van a tyúknak?
– Három – feleli nekibátorodva Juliska.
Az iskolás gyerekek nevetnek. A tanító úr is nevet. Juliska is nevet.
– Jó is volna – mondja a tanító úr – te bizonyosan szereted a combját.
Azzal az új tanulók is helyre ülnek. Majd meglátjátok tíz hónap múlva a vizsgálaton, milyen bátran beszél mind a kettő!


Lev Tolsztoj: Miska

Volt egyszer egy fiú, Miska volt a neve. Egy napon a gyermekek elindultak az iskolába. Miska is fogta a sapkáját és velük akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tőle:
- Hová készülsz, Miska?
- Megyek az iskolába.
- Kicsi vagy még, ne menj! - és az édesanyja otthon marasztotta.
A gyermekek elmentek az iskolába. Az apja még jókor reggel elment az erdőre, az anyja napszámos-munkára. Csak Miska maradt otthon a kunyhóban, meg a nagyanyja a kemencén.
Miska unni kezdte magát egyedül. Nagyanyja elaludt, ő pedig keresni kezdte hát a sapkáját. A magáét nem találta, fogta az apja régi, nagy sapkáját, s elindult az iskolába.
Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mögött. Amíg Miska a maga falurészében haladt, nem bántották a kutyák - jól ismerték. De amikor idegen telkekhez ért, csak kiszökött Bodri, megugatta, Bodri után Jeromos, a nagy kutya. Miska elkezdett rohanni, a kutyák utána. Miska kiáltozott, megbotlott s elesett. Jött egy paraszt, elkergette a kutyákat s megkérdezte:
- Hová futsz így egyedül, te kis csirkefogó?
Miska nem felelt, csak fogta a kabátszárnyát s futott inaszakadtából. Az iskoláig futott. A feljárónál egy lelket sem lát, de az iskolából gyermekhangok moraja hallatszik. Miskába egyszerre beleéli a félelem. - Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen? - S gondolkozni kezdett, hogy mit csináljon. Visszamenjen? - széttépik a kutyák. Bemenjen az iskolába? - fél a tanítótól. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében.
- Minden gyerek tanul, te mit állsz itt?
Miska bement az iskolába. A pitvarban levette a sapkáját, s benyitott. Odabent csak úgy nyüzsögtek a gyerekek. Mindegyik kiabált, a tanító meg ott állt a terem közepén, vörös sál a nyakán.
- Mit akarsz itt? - kiáltott rá Miskára.
Miska csak a sapkáját szorongatta, s egy szót sem felelt.
- De hát ki vagy?
Miska hallgatott.
- Néma vagy tán?
A gyerek úgy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava.
- Hát ha nem akarsz beszélni, eredj haza.
Pedig Miska úgy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszáradt a rémülettől. Csak nézett a tanítóra s megeredt a könnye. A tanító megsajnálta. Megsimogatta a fejét s megkérdezte a gyerekektől, hogy ki ez a fiú.
- Miska Karcsi öccse. Régóta kéredzkedik az iskolába, de az anyja nem engedi. Most aztán lopva jött ide.
- No, ülj be a padba, a bátyád mellé, megkérem anyádat, engedjen iskolába.
A tanító mutogatni kezdte Miskának a betűket, de Miska már ismerte őket s egy kicsit olvasni is tudott.
- Lássuk, betűzd ki a nevedet.
Miska elkezdte:
- Em-i, s-s-s, ká-a, Miska!
Mind elnevették magukat.
- Ügyes kisfiú vagy! - mondta a tanító. - Ki tanított meg olvasni?
Mihály felbátorodott és így felelt:
- A bátyám! Én szemfüles vagyok s egyszerre mindent megértettem. Én nagyon, de nagyon ügyes vagyok!
A tanító elnevette magát s így szólt:
- Várj egy kicsit azzal a hencegéssel, előbb tanulj!
Attól fogva Mihály is együtt járt a gyerekekkel az iskolába.


Mikor én kis fiu voltam... (népmese)

Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta, abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót. Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén, mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban; megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam, gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.
Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak. Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerékre se volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója! nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem, gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul, tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első, kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk. Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat. Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni, káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram, hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba, s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.
Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs; én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér, egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.
Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam: czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram! felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki: még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék, kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.
Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna, tán életbe se hagyták volna.
Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre, mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett. Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz! gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet rakhatok, hogy a karám is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult. A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad! elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok, megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.
Amint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni, s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra élhetnék. Elindultam hát haza felé; amint mentem, mendegéltem, egy erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem, megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg; másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se lett, a magam falujában találtam magam.
A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.


A mosolygó alma (népmese)

Volt egyszer egy ifju király; egy estve igen erős almaszag ütötte meg az orrát, s azt mondja az inasnak: ha nekem abból a kellemetes szagu almából nem hozol, minden törvény nélkül felakasztatlak. Az inas lóra ült és elment heted hét ország ellen, mindenütt az almaszag után, végre elért ő ahoz a kerthez, a melyben az a jószagu alma termett; megkötötte a lovát és beugrott a sövényen. Alig szakitott le egy pár almát, egy bozontos vén ember mindjárt megfogta, megkötözte. Az inas elmondta, hogy ő a királynak akar vinni egy pár almát, és ha nem viszen, felakasztatja. A vén ember azt mondja neki: jöjj be hozzám, van nekem egy vén feleségem, előbb tanácsot kérek tőle, mi tevő legyek, adjak-e vagy ne. Elindultak, de az inas nem ment be, hanem a pitvarban maradt, az öreg bement és elbeszélte a történetet, de a felesége jól összeszidta. Volt az öregnek három leánya; azt mondja a legnagyobbik: miért nem adott neki apám egy pár almát, még ugy lehet, hogy az a király engem elvehet; és ha elvenne, egy marok kenderből szőnék olyan sátort, hogy az egész katonasága elférne alatta. Azt mondja a középső: ha engem elvenne, egy szem buzából sütnék annyi kalácsot, hogy az egész katonasága megérné vele. Azt mondja a legkisebbik: ha engem elvenne, szülnék neki olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, és mindkettőnek karján arany perecz. Az inas mind meghallotta és feljegyezte a pitvarban s elvitte magával. Kijött az öreg ember, adott neki egy pár almát választva; az inas lóra ült és utnak indult haza felé.
Mihelyt haza ért, általadta az almát a királynak, ki nem ette meg, hanem csak beléharapott, és mindjárt nevetett; belé tette a lajbi zsebbe, egyiket egyikbe, másikat másikba; azután kimentek vadászni; a király nem állhatta a jó szagot, ismét beléharapott, de elmosolyodott tőle. Az inas nem állhatta, s általadta a jegyzéket, mit a szegény ember pitvarában feljegyzett. Mihelyt általadta, nézte a király; egyszerre félbenhagyta a vadászatot, befogatott és ment a szegény emberhez. Mikor oda ért, azt mondja a legnagyobbik lánynak: igaz-e, hogy azt mondtad, hogy ha elvennélek, szőnél egy marok kenderből olyan sátort, valamennyi katonám mind elférne alatta! Azt mondja a leány: igenis igaz. Azt mondja ismét a középsőnek: te mondtad-e: sütnél egy szem buzából annyi kalácsot, hogy valamennyi katonám van, mind megérné vele! Azt mondja a leány: igenis, én mondtam. Kérdezi a legutolsót: te mondtad-e, hogy ha elvennélek, szülnél olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, s mind a kettőnek karján arany perecz? Azt mondja a leány: igenis, én. Ekkor a király megölelte, és elvette feleségül, megesküdtek, haza vitte a várba és csakhamar teherbe esett tőle; de nem sokára háboruba kellett a királynak menni; elbucsuztak egymástól, és elment.
Volt a király udvarában egy vén asszony, annak is volt egy leánya és igen szerette volna a királyhoz adni. Mikor eljött a szülés napja, a királynét elámitotta a vén asszony, hogy ő nálok a padról szokta az anya leszülni gyermekét. Felvitték a királynét a padra és leszült két aranyhaju gyermeket. A vén asszony alul levén, megfojtotta a két gyermeket, s elásatta egyiket egyik kapufélfa alá, másikat másik alá; a királyné alá pedig két kis kopófiut tett, minthogy épen akkor kölykezett meg egy vén kopó; azután megirta a királynak, hogy az ő felesége nem aranyhaju gyermeket szült, hanem két kopót. A király haza ment és szidta, verte a feleségét, ő pedig addig kérte az istent, mig meg nem hallgatta. Kiment egyszer a kapuba és a hol az ő két fia el volt ásva, felfohászkodott és mindjárt sóbálványnyá lett; a király elvette a vén asszony lányát, és lett két kis gyermeke. Kinéz egyszer a király az ablakon, látja, hogy az ő kapujában két arany körtefa vagyon; elbámul, de nem tudta az okát megfejteni. Az öregasszony mihelyt meglátta, mindjárt megtudta, hogy az aranyhaju gyermeken nőtt mind a kettő. A fa annyira nevekedett, hogy még más országból is jártak nézni; s a vén asszony nem maradhatott, mindig azon törte fejét, hogy vágathatná ki a királylyal a két körtefát. Azért leányát reávette, hogy tegye magát beteggé és mondja a királynak: csak ugy fog meggyógyulni, ha az arany körtefa nyoszolyából csinált ágyba fekszik. Bemegyen a király, látja, hogy a felesége holtbeteg; kérdezi, mi baja, de még csak nem is eszmél; a király csak nézte, egyszer felrándul nagyot jajdulva, azt mondja a királynak: azt álmodtam lelkem, hogy ha az arany körtefát levágatnád, és belőle nekem nyoszolyát csináltatnál, ha abba fekhetném, talán meggyógyulnék. Azt mondja a király: nem te érted, de még az egész világ asszonyáért sem vágatom ki az arany körtefát, mert én abban igen gyönyörködöm. Elment a király más nap vadászni, mihelyt kiment az udvarból, a vén asszony mindjárt kivágatta az egyik arany körtefát, s megcsináltatta nyoszolyának s a leányát belé fektette. A király nagyon szomorkodott, szomoruságában a másikat is kivágatta és megcsináltatta nyoszolyának a maga számára. Lefeküdtek estve, s aludtak csendesen hajnalig. Egyszer megszólal az a nyoszolya, a melyiken a királyné feküdt, s azt mondja a másiknak: nehéz-e neked, testvérem? Azt feleli a másik: nekem nem nehéz, csak olyan, mint ha most lennék a világra ujonnan; mert az apja feküdt a nyoszolyában. Kérdezi ő is a másiktól: nehéz-e neked? azt mondja, a melyiken a királyné feküdt: nekem oly nehéz, hogy ha még egy óráig rajtam fekszik annak a gyilkosnak a lánya, meg kell halnom.
A vén asszony nem aludt, mind kihallgatta, mit beszéltek. Mihelyt elment a király vadászni, mindjárt összevágatta, tüzre hányatta; a tüzön igen pattogott; egy tüzes szén lepattant a földre és egy vén kecske felkapta s megvemhesedett tőle. Mikor eljött az ellés ideje, épen a konyhában szaladgált, s ott meg is ellett két szép aranyszőrü kecskét. A király igen megörvendezett benne, s egy különös szobába vitette közel a magáéhoz. A vén asszony még sem nyughatott, mihelyt elment a király vadászni, mindjárt bement a szobába és megölte a két aranyszőrü kecskét. Volt az udvarban két szolgáló, ezek a hurkáját kivitték a kertben levő patakba mosni, de vigyázatlanságból egy darabkát ott találtak hagyni; egy vén varju pedig leszállt és felkapta; repült vele a tenger hetvenhetedik szigetébe, ott rakott magának egy fészket, s tojt belé két arany tojást; mikor kiköltötte, elbámult rajta, mert két arany haju gyermeket költött; az egyiknek üstökös csillag volt a homlokán, a másiknak nap, mindkettőnek karján arany perecz. A vén varju feladta őket iskolába és hét esztendeig tanittatta egy remetével, a ki már rég óta a tenger szigetében volt. Eltelvén a hét esztendő, azt mondja a varju a két fiunak: én többé nem tarthatlak titeket, hanem menjetek az apátokhoz, ő nagy király; jobban lesz nála dolgotok. Miután elegendő tudósitást adott nekik, megindult előttök repülve, s a két fiu mindenütt a varjut követve, elért apja kastélyához; a varju megtanitotta őket, hogy viseljék magukat, aztán visszament a szigetbe.
A két fiu bement a királyhoz, a király megkérdezte, hogy mit keresnek, ők pedig mindent elmondtak, mert a varju mindent elbeszélt előttök. Elmondták, hogy a vén asszony ásatta őket a kapufélfa alá, s belőlök nőtt a két körtefa; azután kimentek a kapuba, szóltak a sóbálványhoz, az pedig megszólalt a király hallatára, miért a király igen nagy szomoruságnak adta magát és a vén asszonyt szilaj csikó farkán szaggattatá szét, a két fiát nagy gonddal nevelte és megelégedve most is él, ha meg nem halt.


A liliomleány (népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit minden rendü és rangu ember az országában ugy szeretett, hogy életét is odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kivánták, hogy házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen magához való feleséget.
Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében; egyébiránt élhetett volna másképen is, mert a király uri módon eltartotta volna; de neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta, mit kivánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: a mék lány előtt ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló. Összegyüjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi csak fért, s mindenik mellé egy-egy katonát állitott, kiknek az volt kötelességök, hogy a magok urlányainak nevét az asztalon levő gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat. Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyüjtetett össze, de a rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már? gondolkozék magában; hol keresse fel élete párját?
A mint igy tünődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer szabaditott meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár, mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat, el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök; csak rám vigyázz mindenütt, s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt utnak indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.
A mint igy mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly iszonyuan nyögsz? Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már, hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szivü ember, a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is iszonyut ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott. Ekkor megköszönte a király szivességét s igy beszéle hozzá: Én jól tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.
A király felült a táltos hátára, s ugy repült ez vele, mint a villámlás. A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.
A mint mennek hegyen, völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja, hogy egy nagy üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja rágni. Ki vagy, mi vagy? kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király vagyok, a tündérvárba akarok menni, feleséget keresni; hát te ki vagy? Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy orditozol? kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, mig öreganyja, a két kardu pók, él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver. Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte, felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé az idegen király. Mindjárt itt lesz; nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz mulva itt lesz a pók.
Egyszer nagy csörömpölés hallatszik, felnéz az idegen király a padlásra; hát egy iszonyu pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak ugy töredeztek össze-vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyu pókra. A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképen ki akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a pók mellé; mind a kettőt egyszerre megölte.
A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly gyönyörü emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon; felesége pedig a legszebb asszonynyá; a legpompásabb rózsák nyiltak ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte szivességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:
Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott. Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá változtatta, a melly mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te huztad ki belőle a nyilvesszőt, te szabaditottál meg a kinoktól; mondd meg már most, mit kivánsz jó tettedért? - Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd meg nekem, messze van-e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom, felelt a király.
Ezzel felült az idegen király a táltos hátára s egy félóra alatt odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült. Mikor odaértek, gyászba volt boritva az egész tündérvár. Miért van ez, kérdé a király. - Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában, fehér liliommá változott. - Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el őt ahoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért, hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig rászállott. A fehér liliom is neki rázkodott s olyan gyönyörü leány lett belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt elindultak haza felé, utba ejtették a megszabaditott várat is, hol a királyné testvére lakott. Itt jól megvendégeltetve, otthonig meg sem álltak, hol szörnyü pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s most is élnek, ha meg nem haltak.


Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.