Népmesék hete

Időpont: 2024. szeptember 23. - 30. hétfő - hétfő
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-99 éves korig

A szilvás gombóc - magyar népmese

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!
- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!
- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!
 

A két borsökröcske - magyar népmese
 

Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának.
- Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.
A férfiember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. ,,No, isten neki - gondolja magában -, legyen a többi után!" -, s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt.
De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. ,,Hm - gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna ő szent felsége, erre adhatott volna!"
Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:
- Hallod-e feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.
Süti is az asszony, s a szegény ember útnak indul.
Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka. Mi járatban van?
- Én bizony az Istenhez mennék - felel a szegény ember. - Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy miért nem adott.
- Abba hiába ne fáradj - mondja az ősz öregember -, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.
Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment vélök. A szekeret innét s túl szedte össze, egyik ember kereket, a másik rudat a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze.
Elég az, hogy volt, olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott.
Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:
- Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!
A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.
Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal, s a falubíróval. Ezek majd hanyattég estek, mikor látták, hogy a két kis pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen.
Kérdi a gróf:
- Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?
- Nem eladó, méltóságos gróf úr - felel a szegény ember.
Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti s el nem boronálja, ökre nélkül marad.
Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?
- Egyet se búsuljon, gazduram - szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi már a mi dolgunk!
No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét.
Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:
- Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! - A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszálnál nem sok, bizony annyi hibát sem találtak a vetésben.
- No, te szegény ember - mondja a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!
A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja:
- Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!
Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:
- Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.
A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.
- Hallod-e, te szegény ember - mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!
Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:
- Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé.
Estére kelve a szádához értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.
- No most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! - javallá az egyik.
A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

ciheres - bokros, cserjés
talyigakerék, kurta-és hosszúvas - az eke részei
ekekabala - szállításra szolgáló, kétágú csúsztatófa
eszteke - nyeles tisztogatóvas
összeszokotál - összeeszkábál
száda - bejárat

 

Miért vörös a róka? magyar népmese

Folydogált valahol egyszer egy kis patak, amelyben vidáman úszkáltak a rákok. A közelben, a patak mellett sűrű bozótos nőtt. Benne rókák tanyáztak. A meleg nyári napon nagyon megszomjazott az egyik, és lement a folyócskához vizet inni. Ahogy szürcsöli a friss vizet, látja ám, hogy a vízben egy rák úszik, de nem úgy, mint más állat, előre, hanem hátrafelé. Megszólalt a róka:

- No, az Istennek sincs ám több ilyen tehetetlen állatja, mint te, aki sohasem előre, hanem hátrafelé megy!

A rák kiúszott a víz szélére, és így válaszolt:

- Mégis jobb futó vagyok, mint te, bármennyire dicsekszel is. Nézd, amott van egy öreg tölgy, amelyikünk előbb odaér, az lesz a nyertes. Még azt is megengedem, hogy három lépéssel előbbre állj nálamnál. Mikor azt mondom: egy, kettő, három, akkor indulj, de ahogy bírsz, úgy fuss, mert én úgyis előbb ott leszek, mint te!

A róka nagyot nevetett a rák beszédén.

- Áll az alku - mondta mosolyogva -, majd meglátjuk, ki lesz a győztes.

A rák közben észrevétlen az ollójával a róka farkába kapaszkodott. Aztán jelt adott az indulásra:

- Egy, kettő, három ... Indulj!

A róka megiramodott. Mikor már jól elszalaladt a cél felé, ezt gondolta: ,,No, ez aztán jól rászedett, talán még a vízből se tudott kimászni, engem meg így megfuttat. Megteszem azért az utat, elérem a célt, már mindegy."

Odaért a tölgyhöz, visszafordult, a rák hirtelen leereszkedett a róka farkáról, és így elébe állva azt mondta:

- Most értél csak ide, én már régen itt vagyok. Hol késtél? Látod, látod, elbizakodott voltál, és végül nekem kellett rád várnom.

A róka úgy elszégyellte magát, hogy egyszeribe megvörösödött. Azóta is vörös a róka.
 

A dicsekedők – magyar népmese

Volt egyszer egy ember s annak három fia. Ez az ember a két idősebbik fiát mesterségre adta. Az egyikből borbély, a másikból kovács lett. A legkisebb fiúnak nem kellett semmiféle mesterség. Ez beállott katonának.

Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza. Egyszer aztán levelet kaptak, hogy siessenek haza, ha még életben akarják látni az apjukat. Jöttek is a fiúk azonnal, s hát csakugyan halálán volt az apjuk.

- Ó, édes fiaim - örvendezett a haldokló ember -, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire vitte. Jól kitanultátok-e a mesterségeteket?

Mondta a legidősebbik:

- Ne búsuljon, édesapám! Én jól kitanultam a mesterségemet. Úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom.

- Na, ez igen szép - örvendezett az öregember. - Ha olyan jól tudsz beretválni, akkor te a jég hátán is megélsz, édes fiam.

- Érettem se búsuljon, édesapám - mondta a második legény, a kovács. - Én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla!

- Ó de jó, istenem, ó de jó! - örvendezett az öregember.

Aztán a katona fiát kérdezte:

- Hát te, fiam, milyen katona vagy? Jól tudsz-e bánni a karddal?

- Jól ám! - mondta a katona. - Hallgasson csak ide, édesapám. Egyszer sétáltam az utcán, mégpedig a legfényesebb ruhámban. Amint sétáltam, hullani kezdett az eső. Hej, uram teremtőm - gondoltam magamban -, most mit csináljak? Megijedtem, hogy az eső átáztatja az én szép atillámat. No, nem gondolkoztam sokáig. Hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan vagdalkoztam magam körül, hogy egy csepp eső sem esett rám. Hej, hogy csudálkozott a többi katona, amikor visszamentem a kaszárnyába! Kérdezték, mit csináltam, hogy nem vert meg az eső. Aztán jött az ezredes úr. Az is megkérdezte. Haptákba vágtam magamat, s mondtam: - "Jelentem alássan, vitéz ezredes úr, nem csináltam én egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esőt!" "Derék vitéz vagy, fiam" - mondta az ezredes úr, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.

- Ó, istenem, istenem - örvendezett az öregember -, most már igazán nyugodtan halok meg! Látom, hogy megéltek a magatok mesterségéből. Nincs szükségetek arra a pénzecskére, amit lassanként összekuporgattam.

Hej, hogy lekonyult a dicsekedő fiúk orra! Úgy elment a kedvük a dicsekedéstől, hogy soha többet nem dicsekedtek.
 

A templomtolók - magyar népmese

Egy faluban a hegyen volt a templom. De merthogy az öregeknek nehéz volt oda följutni, a falu lakói elhatározták, hogy eltolják a templomot a völgybe. mondja egyszerűen és természetesen a mesemondó. Mert ugyan mi furcsa van abban, ha az ember eltol egy templomot, kikölt egy csikótojást vagy megitat egy fűzfát? A nagy tüsténkedésbe a bíró is beállt segíteni. Földre vetette a kabátját azon az oldalon, amerre a templomot kellett tolni, a másik oldalon meg õ is nekifeküdt a templom oldalának, hogy jobban haladjon a munka. Amíg ott nyomta a templomot a falu apraja-nagyja, a másik oldalon megjelent egy koldus, meglátta a bíró kabátját, és mindjárt el is vitte. Egyszer a bírónak eszébe jutott, hogy meg kellene nézni, arrébb ment-e már a templom. Odamegy, ahová a kabátját tette, hát uramfia, már sehol sem látja a kabátot. Visszaszalad a többiekhez. Állj! kiabálja. Elég! Már a kabátra toltátok!
 

Ki mint vet, úgy arat – magyar népmese

Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.

– Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! – szokta dicsekedni a szomszédjának.

– Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! – válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna. Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.

– Aratáskor, az újból meghozom – mondta pironkodva.

– Megkapom, nem veszünk össze.

Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.

– Arany van a földedben, szomszéd – sopánkodott irigyen a szomszéd.

– Ki mint vet, úgy arat! – válaszolta vissza a szomszéd.

– Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.

– Ki mint vet, úgy arat – mondta megint a szomszéd.

– Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra:

- Ki mint vet, úgy arat!

Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:

– Ki mint vet, úgy arat!

A körtemag - magyar népmese

Volt egyszer egy tolvaj. Lopott egy agyagedényt, de rajtacsípték, és tömlöcbe dugták. Azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna ki. Mondja hát az őrnek, hogy drága kincse van, ezt szeretné odaadni a királynak. Az őr még aznap a király színe elé vitte őt.

- Mi járatban vagy? – kérdezte a király.

- Drága kincsem van, felségednek szeretném adni. – Azzal előhúzott a zsebéből egy papírcsomagocskát, s a királynak adta.

A király kinyitja: - Hát ez?! Hiszen ez egy közönséges körtemag!

- Úgy van, körtemag – hagyta rá a tolvaj -, de nem akármilyen. Drága kincset ér: aki elülteti, aranykörtéket terem neki.

- S miért nem ültetted el te magad? – tudakolta a király.

- Mert tudd meg, csak becsületes ültetheti el, máskülönben a mag közönséges körtét terem. Tolvaj létemre én magam hiába is ültetném.

Azért hoztam, mert tudom, felséged becsületes.

- Nem, én nem ültethetem el – mondta a király, mert kisfiú korában egyszer lopott a piacon.

A tolvaj felkínálta a magot a főkancellárnak.

- Nem ültethetem el – mondta a kancellár, mert őt meg gyakran megvesztegették.

A tolvaj felajánlotta a magot a főtábornoknak.

- Nem ültethetem el – mondotta a tábornok, mert mindig olyan hőstettekkel hencegett, melyeknél ott se volt.

Így ajánlgatta boldognak, boldogtalannak a körtemagot a tolvaj, hogy ültesse el, de senki se vállalkozott rá.

- No lám! – kacagott fel a furfangos tolvaj. – Tolvajok, sikkasztók vagytok mindahányan, de közületek egyet sem vetnek tömlöcbe! És én dutyiban üljek

azért, mert egy agyagedényt loptam?

Erre már a király sem tudott válaszolni – inkább szabadon engedte.

Az öregember és a pokróc – magyar népmese

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:

- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Szóló szõlõ, mosolygó alma, csengõ barack - magyar népmese

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidõsebb:

- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középsõ:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szõlõt, mosolygó almát és csengõ barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidõsebb leányának, ezüstöt a középsõnek, de szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szõlõje, mosolygó almája, csengõ barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelõdött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelõdött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égbõl, s most ezt a könnyû hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csõdült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentõk közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért, elõszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idõsebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az õ legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

Felröfög a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyû halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bõrébõl nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól elõtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttõl, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.

Azt mondja az ifjú:

- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szõlõtõke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szõlõ - mondja az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengõ barack terem rajta!

Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szõlõ, mosolygó alma, csengõ barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tõled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy õ királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Wekerlei Könyvtár

Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.