Wekerlei Könyvtár

A víz világnapja - gyerekeknek :: 2025.03.20-23.

A víz világnapja

Időpont: 2025. március 20-23. csütörtök-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-99 éves korig

Tamkó Sirató Károly: Dal a tóról

Ez a tó, ha enyim lenne
minden nap fürödnék benne.

A Forró Nyár Ünnepére
leúsznék a fenekére.

Cirógatnám sok szép halát,
bíztatnám a békák karát.

Cimboráznék a csiborral
kínálgatnám mézzel, borral.

Fésülném a habok fodrát
ugratnám a vízibolhát.

Hínár-karosszékben ülvén
rák ollóját köszörülném.

A sás között, ahogy lóg ott,
bámulnám a vízipókot.

Ha ez a tó enyim lenne
nap, hold szebben menne benne!

Kék hajnalon, opál estén
a titkait mind kilesném

Dédelgetném én naphosszat:
- boldog lenne minden moszat!

Gazdag Erzsi: Nyári eső

Rakoncátlan szélgyerek
égi tónál tekereg.
Unatkozik, s unalmában
mireg-morog, kesereg.

Arra sétál felhőcske.
Orra búbján szeplőcske.
Szél csúfolja, megfricskázza,
csak akkor old kereket.

Szegény felhő sírdogál,
fájó könnye hulldogál.
Szikkadt földre lepereg;
nyári eső csepereg.

Miért sós a tengervíz? Japán népmese

Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:

- Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kőmalmocskát kéred érte cserében.

Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:

- Ez a kézimalmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért. Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.

A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt:

- Rizst! Rizst! Rizst kívánok!

És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt. Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát. Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:

- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!

Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:

- Sót! Sót! Sót kívánok!

Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul. A kézimalmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.

Zelk Zoltán: A nagyravágyó felhőcske

A kis fűszálak sóhajtoztak:

– Jaj, de szomjasak vagyunk.

A virágok is egyre csak azt mondogatták:

– Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!

A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:

– Ó, csak esne egy kis eső!

Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen.

A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:

– Felhő, felhő!

Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat.

Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.

– Hallod, hogy vágyódnak utánunk? – kérdezte az egyik.

De a másik sértődötten mondta:

– Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet?

S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek.

– Felhőcskék, felhőcskék – könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk.

De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:

– Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra!

Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.

– Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral – mondta az egyik felhő.

– Az én esőcseppjeimet – ábrándozott a másik – a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd.

Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:

– Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket!

– Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! – méltatlankodtak mind a ketten.

Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:

– Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk!

– Kisebb gondunk is nagyobb annál! – mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak.

Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.

– Jó helyen vagyunk már – mondogatták egymásnak.

Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.

– Ez aztán a szép virág! – kiáltott el.

– Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! – mondta fitymálva a másik.

– Valóságos illatbarlang a belseje.

Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak.

Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.