Népmesék hete
Péntek esti mesék

Időpont: 2025. július 21-27. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-99 éves korig

Kedves meséket küldünk a hét minden napján a könyvtár Facebook oldalán, csokorba szedve pedig a honlapunkon keresztül kicsiknek és nagyoknak.

Mikor én kis fiu voltam...

Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta, abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót. Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén, mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban; megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam, gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.
Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak. Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerékre se volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója! nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem, gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul, tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első, kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk. Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat. Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni, káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram, hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba, s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.
Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs; én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér, egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.
Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam: czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram! felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki: még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék, kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.
Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna, tán életbe se hagyták volna.
Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre, mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett. Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz! gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet rakhatok, hogy a karám is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult. A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad! elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok, megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.
A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni, s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem, megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg; másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se lett, a magam falujában találtam magam.
A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.

A liliomleány

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit minden rendü és rangu ember az országában ugy szeretett, hogy életét is odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kivánták, hogy házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen magához való feleséget.
Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében; egyébiránt élhetett volna másképen is, mert a király uri módon eltartotta volna; de neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta, mit kivánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: a mék lány előtt ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló. Összegyüjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi csak fért, s mindenik mellé egy-egy katonát állitott, kiknek az volt kötelességök, hogy a magok urlányainak nevét az asztalon levő gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat. Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyüjtetett össze, de a rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már? gondolkozék magában; hol keresse fel élete párját?
A mint igy tünődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer szabaditott meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár, mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat, el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök; csak rám vigyázz mindenütt, s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt utnak indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.
A mint igy mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly iszonyuan nyögsz? Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már, hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szivü ember, a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is iszonyut ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott. Ekkor megköszönte a király szivességét s igy beszéle hozzá: Én jól tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.
A király felült a táltos hátára, s ugy repült ez vele, mint a villámlás. A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.
A mint mennek hegyen, völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja hogy egy nagy üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja rágni. Ki vagy, mi vagy? kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király vagyok, a tündérvárba akarok menni, feleséget keresni; hát te ki vagy? Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy orditozol? kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, mig öreganyja, a két kardu pók, él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver. Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte, felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé az idegen király. Mindjárt itt lesz; nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz mulva itt lesz a pók.
Egyszer nagy csörömpölés hallatszik, felnéz az idegen király a padlásra; hát egy iszonyu pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak ugy töredeztek össze-vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyu pókra. A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképen ki akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a pók mellé; mind a kettőt egyszerre megölte.
A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly gyönyörü emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon; felesége pedig a legszebb asszonynyá; a legpompásabb rózsák nyiltak ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte szivességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:
Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott. Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá változtatta, a melly mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te huztad ki belőle a nyilvesszőt, te szabaditottál meg a kinoktól; mondd meg már most, mit kivánsz jó tettedért? - Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd meg nekem, messze van-e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom, felelt a király.
Ezzel felült az idegen király a táltos hátára s egy félóra alatt odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült. Mikor odaértek, gyászba volt boritva az egész tündérvár. Miért van ez, kérdé a király. - Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában, fehér liliommá változott. - Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el őt ahoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért, hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig rászállott. A fehér liliom is neki rázkodott s olyan gyönyörü leány lett belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt elindultak haza felé, utba ejtették a megszabaditott várat is, hol a királyné testvére lakott. Itt jól megvendégeltetve, otthonig meg sem álltak, hol szörnyü pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s most is élnek, ha meg nem haltak.

A fekete kisasszony

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király; volt annak tizenkét fia; jártak ők vadászni és minden nap találkoztak egy öreg ősz emberrel, a ki őket világot látni küldte, mondván nekik, hogy ő küldve van hozzájok, hogy menjenek utazni, s lássanak világot. Mondják otthon a királynak, hogy ők mennek utazni; a király nem engedte.
A vadászaton ismét találkoznak az öreg ősz emberrel, s azt mondja nekik, hogy menjenek világot látni, mert majd rosz lesz belőle, ha nem mennek, mivel ő küldve van hozzájok. Ekkor a tizenkét királyfi neki készült s utnak indult. Elestveledtek egy erdőben; ott találtak egy kastélyt, abba mentek szállásra, melyben volt tizenkét szoba, s tizenkét emberre teritve asztal; tizenkét lónak hely. A lovakat bekötötték, magok bementek a kastélyba, vacsoráltak, annakutána kiki a maga szobájában a már készen megvetett ágyba lefeküdt. A lovak is rendesen szénát, abrakot ettek, s ittak. Éjszaka a kastély előtt a legnagyobb királyfi neve hallatszott, e szókkal: fiam, jere ki. A királyfi kimegy s a kastély előtt a fekete kisasszony volt s mondá neki: mi tizenketten vagyunk testvérek, s el vagyunk átkozva; addig fel nem szabadulunk, mig tizenkét királyfi itt, ebben a kastélyban hét évig, hét hónapig, hét hétig és hét nap, hét óráig itt nem mulat; addig soha nem megy mulatságba, nem házasodik, szóval, ebből a kastélyból soha ki nem megyen; itt magoknak, lovaiknak étele, itala meglesz uri módon.
Ezután a kisasszony eltünt. A legnagyobb királyfi bemegy, s a többi testvéreinek mondja, hogy mit mondott neki a fekete kisasszony. Reggel fölkelnek; a tizenegy testvér elindul a kastélyból, hogy ők ott nem lesznek, nem kénytelenek ott remetéskedni annyi ideig; csak a legidősb maradt maga; de mielőtt az erdőből kiérnének, tizenegy farkas eleikbe állott, nem bocsátotta őket s vissza kellett menniök a kastélyba. Már ekkor se maguknak, se lovuknak nem volt eleségök, mivel a törvényt megszegték; a legnagyobb a maga ételéből adott a többinek. Más reggel ismét felkészültek, hogy ott hagyják a kastélyt, de mihelyt lóra ültek a kastély előtt, azonnal kővé változtak, a tizenegy istáló pedig összeomlott. Igy a legnagyobb csak maga maradt, neki s lovának minden nap kijárt az eleség. A fekete kisasszony naponként járt őt meglátogatni.
Már a kitüzött idő közel van, s egyszer hozzá megyen a fekete kisasszony. No, János, mond neki, az éjjel ide fognak jőni hozzád az ördögök tizenegy testvéred képiben; beszélnek hozzád, játszanak, hivnak magukkal haza, hogy ne légy itt, de te ne szólj semmit. Azután ez nem használ, elkezdenek ütni, verni, kinozni, ne szólj semmit. Egyszer előjőnek az ördögök, ott figuráznak, nevettetik, de ő nem nevet; ütik, verik, ő nem szól. Reggel eljön a fekete kisasszony. No, János, hogy mint vagy? Akkor megkente Jánost kenőcscsel; még hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.
Más este ismét elmegy hozzá a fekete kisasszony, ismét mondja neki, hogy eljőnek az ördögök apád, anyád képiben; beszélnek hozzád; te ne szólj; azután ismét kinoznak, fel is fognak akasztani; mégse szólj; ugy lett. Este elmennek az ördögök, beszélnek Jánoshoz, de ő nem szól; ütik, verik, a kastély elibe kiviszik, felakasztják. Reggel a fekete kisasszony levette az akasztófáról, megkente kenőcscsel, még hétszerte szebb királyfi lett. - Jól viselted magad, mond a fekete kisasszony, már félig mind a tizenketten fehérek vagyunk. Egy éjszaka van még hátra, ha azt kiállod, egészen fehérek leszünk, meg fogsz szabaditni bennünket. Jövő éjszaka ismét itt lesznek az ördögök, apád, anyád, testvéreid, mindenféle rokonid képiben; ütnek, vernek, kinoznak, ne szólj semmit; tüzes koporsóba tesznek, porrá égetnek, mégse szólj. Eljőnek éjszaka az ördögök, összekinozzák, vallatják, de csak egy szót sem tudnak belőle kivenni; annakutána tüzes koporsóba fektetik, tüzelnek alatta, szurkálják, mégsem szól; porrá égetik, kiviszik a port a kastély elibe, a sárba tapossák. Reggel a fekete kisasszony eljött, összeszedte a porát, megkente ismét azzal a kenőcscsel; hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.
No, János, már egészen fehérek vagyunk, megszabadítottál bennünket. Már most el fogunk menni az én városomba, fekete városba, de még nekem sok rendezni valóm van; te előre fogsz indulni, majd utolérlek aztán én. Majd ha mégy az uton, egy igen szép lány fog hozzád szólani, játszani veled, nevettetni, te hozzá se szólj, fordulj félre tőle. Azután fogsz találni igen gazdagon terített asztalt, hozzá ne nyulj, rá se nézz. Elment János; a mint megyen egy erdőben, egy gyönyörü szép leány megszólítja: hová mégy? hol voltál? szállj le a lovadról, jere hozzám, itt lakom; ezer meg ezer édesgető szavakkal unszolta, csakhogy meg tudná szólaltatni, de János másfelé fordult. Azután egy teritett asztalt talált az ut közepén, mihelyt megpillantotta, nem állhatta meg, hogy a rajta levő buzakenyérből egy csipetnyit a szájába ne tett volna, mire az ut közepén azonnal lováról lebukott s elaludt. Kis idő mulva megyen arra üveg hintón a fekete kisasszony, látja hogy János a földön van s fel nem lehet költeni; kardlapjára ezeket irá: ha fölkelsz, eredj haza, ott a leomlott tizenegy istálóban van egy vasszög, a kardoddal vágd ketté, ugy indulj utánam. Majd a veres tengernél találsz egy igen nagy embert, az fog a tengeren átvinni. Mikor már általviszen, mondjad neki, hogy arany gyürüd a tengerbe esett, vegye ki; s akkor majd ha keresi, rugd arczczal a tengerbe. Annakutána találod a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember fog hozzád beszélni, de te ne szólj hozzá, s az akkor megkap, minden lovastól együtt általhajit az üveghegyen, hogy a harmadiknak az aljába esel, Feketeváros pedig épen ott van, ott fogsz engem találni. Este a mint fölkel János, meglátja mindjárt, a mi a kardjára irva van. Felül a lovára, megy az összeomlott istálóba. Ott megkereste a vasszöget, s kardjával elvágta, utnak indult. Mikor elért a veres tengerhez, az igen nagy ember általvitte. A tulsó szélen mondja János: a gyürüm a tengerbe esett, vegye ki; mikor keresi, bebuktatja a tengerbe. Ekkor az igen nagy ember ezt mondja: jól jártál, te kutya, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod. A tengerszélén bement egy kis kunyhóba, ott egy igen öreg asszony volt. Jó napot, öreg anyám! Isten hozott, te kutya! válaszolt az öreg asszony, jól jártál, hogy anyádnak fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod, mivel megölted leányomat; t. i. mikor a vasszöget a leomlott falban ketté vágta. Ismét utnak indul János, eléri a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember ugrál, tánczol, danol, szól Jánoshoz. Ő rá sem ügyel. Ekkor mérgesen megkapja őt, minden lovastól áthajitja az üveghegyen, épen Feketevárosba. Ott mindjárt megkereste a fekete kisasszonyt, megtalálta tizenegy testvérével együtt, kik már nem feketék, de fehérek voltak. Ezután összehivtak papot, hóhért, vaskalapot, meg volt a nagy lakzi, még most is élnek, ha csak meg nem haltak.

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár /OSZK/ - Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/ 
MAGYAR NÉPMESÉK - KIADJA: ERDÉLYI JÁNOS; KÉPES KIADÁS; PEST, 1855. HECKENAST GUSZTÁV;

Ki mint vet, úgy arat

Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.
– Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! – szokta dicsekedni a szomszédjának.
– Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! – válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna. Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.
– Aratáskor, az újból meghozom – mondta pironkodva.
– Megkapom, nem veszünk össze.
Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.
– Arany van a földedben, szomszéd – sopánkodott irigyen a szomszéd.
– Ki mint vet, úgy arat! – válaszolta vissza a szomszéd.
– Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.
– Ki mint vet, úgy arat – mondta megint a szomszéd.
– Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra:
- Ki mint vet, úgy arat!
Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:
– Ki mint vet, úgy arat!

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9. /könyvtári szolgáltatási helyszín/
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 15. /könyvtári programok helyszíne/
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.