A magyar költészet napja - április 11.
Virtuális VERS-FAL a Wekerlei Könyvtárban
2020. 04. 01. - 2020. 04. 11.

A költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük.
József Attila (1905.04.11.-1937.12.03.) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.
Április 11-én született Márai Sándor (1900.04.11.-1989.02.21.) író, költő és újságíró is.
A Wekerlei Könyvtár erre a napra egy virtuális versfallal emlékezik meg, ahogyan az előző évben is.
A kialakult járványügyi helyzetre való tekintettel most nem a könyvtár belső falain, hanem a honlapján és Facebook oldalán tekinthető meg a beérkezett versekből összeállított VERS-FAL.
A könyvtár e-mail címére vagy Facebook oldalára vártuk a gyermek és felnőtt Olvasóinktól a kedves, kedvenc verseiket, hogy a költészet napja alkalmából kikerülhessenek a könyvtár virtuális falaira!
A Versbarátok klubjának vezetője, Juhász Magda is küldött a „Legyen ez kapaszkodó!” című legújabb verseskötetéből néhány szép verset. A Versbarátok klubjának tagjai, Kaptay Éva Mária és Schrem Rudolf saját verseikkel gazdagították a versgyűjteményt.
Április 1-től minden nap olvasható egy szép vers a beküldöttek közül a könyvtár Facebook oldalán, az ünnepi összegyűjtött versek pedig csokorba szedve a könyvtár honlapján és Facebook oldalán tekinthetőek meg.


Juhász Magda: Kendőbe kötött költészet

Kendőbe kötöttem én a költészetem,
és mint a pogácsát osztom mindenkinek.
Ingyen van kántálom, kérjetek csak bátran,
úgyse adnak érte pénzt e rossz világban.
Talán ingyen se kell, a kutya se bánja!
Írom egyre tovább minden kis fűszálra.
Minden kis fűszálra, fáknak levelére,
hadd vigye a szellő Isten tenyerébe.
És ha a Jóisten felvidul majd tőle,
ez lesz az igaz kincs amit kapok érte.

Budapest. 2018. Költészet napjára


Zelk Zoltán: Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben –
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.


Arany János: Mátyás anyja

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
"Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak."

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

"Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága."

"Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő."
"Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!"

"Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap."
"Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap.

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat." -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

"Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!"
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!"

(1854.)


Schrem Rudolf: C’est La Vie

Félig nyitott, vagy kulcsra zárt
Ajtók mögül leselkedik rám a Közöny
Idegen városok mindig ugyanolyan,
mindig idegen
Utcáit, tereit járom
Lépteim kóbor kutyák, néma házfalak vigyázzák
Jöttömre idegen arcokon hűvös mosoly nyílik
Ha elmegyek, rájuk telepszik a Káröröm

Vérem még sokszor nők után hajt
Még mindig „ szeretném ha szeretnének „
Kezem még néha kemény mell után kap,
s puhába ütközik
C’est La Vie…
Vagy ahogy kies hazánkban mondják ;
ilyen az Élet

Néha még tudom, mit keresek ;
Asszonyt, gyermeket
ki haza vár
Penészes és ódivatú dogmák helyett
Igaz szót, értelmes és megbecsült munkát
Rétnek virágot, esőt a szomjas földnek, és
EMBERSÉGET AZ EMBERNEK
Aztán legyintek, próbálok mindent elfeledni
S ha sikerül, aznap nem leszek
egyedül már


Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni…


Fehérné Gádori Melinda: Itt a tavasz

Hát szevasz tavasz,
remélem már maradsz.
Rosszkedvünknek telét
végleg elűzhetnéd.
Madárdal szívünkben,
örömóda lelkünkben,
Én újra nyitott vagyok,
csak a világ bezárkózott.


Imre Flóra: Az idő

Az idő – Mit tehetne mást? - telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik


József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

1928 május-június


Schrem Rudolf: Láthatáson ( 1976 )

Nézd, az alkony fátylat sző az égre
Egymás mellett fekszünk édesem
Kezemmel betakarlak ; meg ne fázz
Szíved dobogását figyelem szerelmesen

Az előbb rossz álomból keltél
Sírtál keservesen, s én vigasztaltalak
Egymás nyakába borultunk ; fájt a szívem
az örömtől, hogy mellettem vagy

Most gyere, gyere közelebb
Nyomd ki a szemem, cibáld a hajam
Kis kezed már számban jár, harapdálom
Ugatok hozzá, mint a kutyák
Nagyon jó veled lenni kisfiam…


John Greenleaf Whittier (1807 - 1892): NE ADD FEL!

Néha a dolgok kisiklanak
És hegynek fel fárasztó az út,
Ha meg kell húznod a nadrágszíjat
Mosoly helyett sóhajtás hagyja el ajkad,
Mikor nagyon nyom már a teher,
Pihenj meg, ha kell, de ne add fel!

Az élet egy furcsa kanyargós út
Nem tudjuk, sajnos, hogy merre fut
És ha kudarcot vallunk netán
Sikerülhetett volna, ha mindent beleadunk.
Ne add fel, ha a lendület kifújt
Még egy csapással sikerre jutsz.

A siker a kudarc kifordított mása-
Hirtelen átfofdulhatnak egymásba
Sohase tudhatod, milyen közel a cél
Ha messzinek tűnik is és kacér-
Hát állj helyt a harcban, ha a legtöbb ütést kapod-
A legrosszabb időkben se dobd be a lapot.

Mert a lehető legszomorúbb szavak
Ha azt mondjuk: „Mi lett volna, ha...”


Petőfi Sándor: Az alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július


Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz -
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.


Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék

Örök tavaszban járnék, mikor a rügyek barna
Résén az új levél görbűl már szeliden
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdűl ki gyenge karma...

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vídám alkony, mely halk sipon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Olvasnék, eltünődve: mily finom, furcsa műszer
A költő tolla, mely amíg betűket rajzol
A néma vonalakból milyen tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...

S elfáradnék s nem kéne zsongító mérgű vegyszer
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik el egyszer...

S ocsúdva, messzinéznék a kék fátylú oromra:
Jön-e már kedvesem s mivel várjam s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Oh jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
De keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... bús aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanúlt agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
Az álmokat, de lásd, oly jó ha még terem
Pár ábránd, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkúl drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körűl sok dermedt társa,
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...


Kaptay Éva-Mária: REQUIEM EGY ZSIRÁFÉRT

Száguldottál napsütötte tájakon,
Sötét szemed bogarába szívtad
a puszták és szavannák
elmosódott képét.
Sima, lüktető tested
sárgás-barna domborzata
megremegett a nagyvadak ordítására,
fenséges nyakad
riattan hajtottad
szétterpesztett lábaid közé,
ha valahol egy kis víz akadt.

Most fekszel egy kiszáradt vízmosásban,
izmos tested ernyedt, tagjaid lomhák,
nyakad pompás tornya furcsa pózban,
szemed retinahártyái még őrzik
a vérpiros naplementéket és
az afrikai szél simogatását.

Méltatlan halál ez,
füves fennsíkok királya!
Ezt tették veled, kik szafarikon csodáltak,
rokonaidat rácsok mögé zárták,
dús pillájú szép tekinteted keresték?
Szőrös ajkaid íze-zamata
emlékszik még a fakoronák
harsona ropogására,
de nincs már patak,
nincs vízmosás,
három éve eső se volt
már ezen a tájon.

Az ember tette ezt, mohóságból,
híján az alázatnak, pökhendi
felsőbbrendűségből, flegmán,
először kiírtva a természet sok
csodáját, majd lassan
ő is befekszik a sírba,
mert meg van írva,
hogy ki fegyvert ragad,
fegyver által vész el.
Segíts, Teremtőm,
ne add még fel!


Kaptay Éva-Mária: AZ IDŐ

Múlnak az évek,
és napra nap,
álmaink elhullanak,
és jönnek a havak,
mint szállongó hópihék közt
fekete madarak,
kavarognak és évekké válnak,
s már újra csak napok
vannak és órák,
és soha nem tudod,
még mennyi vár rád,
és csorognak a percek,
mint a homokszemek, amit
felmarkoltál a tengerparton.
Egyedüli kincsed az emlékezet,
míg eljön az utolsó pillanat,
amikor minden ittmarad,
és újrakezdődik ott,
ahol nincs más,
csak szavak.


Kaptay Éva-Mária: MEGTALÁLLAK

Megtalállak
a sirály röptében,
a távoli fényben,
a fák zöld lombjában
s a fehér vitorlákban.

Megtalálhatsz
minden esőcseppben,
a harang szavában,
kavicsban a parton,
illanó emlékben,
s a hulló levélben.

Tovább élsz majd
minden érintésben,
amit a testemen hagytál,
minden gondolatban,
amin átsuhantál,
a tengervíz sós ízében,
ha kilencet üt az óra,
s a türkizég rózsaszínbe vált.

Tovább élek majd,
amikor rám gondolsz,
ha a visszhang megtér,
a kövek közt megbúvó
moha bársonyában,
egy ritmusban, egy dallamban,
egy ölelésben, egy csókban,
és minden hiányzó dologban.

Fel foglak ismerni
az étel illatában,
jódolgod havában,
idegenek körvonalában,
a friss kenyér ropogásában,
és egy kóbor macska bundájában.

Ugyanaz a nap néz le ránk,
ugyanaz a hold int felénk,
Ugyanaz az egy gondolat rág belénk:
soha többé nem látlak már,
a mosolyod éltet csupán,
szemed színe ott fenn az ég,
azon túl találkozunk majd még.


Kaptay Éva-Mária: SZÍVEM TAVÁN

Szívem taván ma csend honol,
Nem borzol szél hullámokat,
Körgyűrűk árja sem tolul,
Senki nem dobál kavicsokat.

Szívem taván csak vízipók lép,
Felszíne sima, oly hallgatag,
Visszatükröződik az ég-kék,
Néma a nádas, s a kis patak.

Lélek se látja, mi történik
Lenn a fenéken, az iszapban,
A múlt ágyán a jövő érik,
Mint színes buborék, kipattan.

Ám ez a látvány meg ne tévesszen:
Mert feltámad majd a szél egyszer!


Kaptay Éva-Mária: HÉTSZÍNVIRÁG

Álmomban olyan mezőn jártam,
hol minden virág hétszirmú volt,
s minden egyes szirom
más színben tündökölt.

A fehér sziromban ott volt
az elomló liliom,
a hóvirág, s a liziantusz,
mirtusz és a jázminok.

A sárga színű szirom
idézte a napraforgót,
kikericset és kankalint,
s aranyló repcemezőket.

A szirom, mi vérszínű volt,
Mint fehér ruhán a folt
Vörös rózsára, szegfűre,
pünkösdi rózsára hajolt.

A narancssárga emlékeztetett
a sarkantyúvirágra,
a büdöskére és a
körömvirágra.

A kék mit is hívott elő?
Harangvirágot, nefelejcset,
búzavirágot, lenvirágot,
azt az egyet.

Zöldszínű szirom?
Ilyen virág nincsen!
De, kövirózsa, varjúháj,
hunyor és kutyatej.

Az utolsó szirom lila volt,
mint vad orchidea,
golgotavirág, lila akác
és a futó lonc.

Számomra a hét-szín szirom
mind egy-egy főbűnt jelentett:
Fehér a kevélység, lenézés, arrogancia,
Ha mindenkinél különbnek képzelem magam.
Sárga a fösvénység, kapzsiság,
a mindent felhalmozni vágyás.
Narancsszín az írigység,
sárgából és pirosból áll össze,
benne is van az előző
és a következő.
Vörös a bujaság, a
kontrolálatlan vágy,
a testiség varázsa.
Zöld a torkosság, a mért éktelenség,
a mindent magamba tömni vágyás.
Kék színe van a haragnak,
mi évtizedekig elhúzódhat,
s tönkreteszi kapcsolatainkat.
Lila színű a jóra való restség,
a szeretet hiánya, az embertelenség,
a tehetséggel való rossz sáfárkodás,
a lustaság, a nemtörődömség.
De mindezek, ha egy halálos táncban
összemosódnak, a sok szín
a KÉPMUTATÁST adja, mely
minden bűnnek atyja.


Kaptay Éva-Mária: KENYÉRHEGY

A világ végén,
a tengeróceánon túl
áll a Kenyérhegy
barnán, pimaszul.

Szőke kis cipók,
kerek, vágott bucik,
mint elomló női mellek,
rozsdaszínű veknik,
fényes héjúak,
repedezettek,
némelyik cigányra sült,
kikandikál a durcája,
szinte hallatszik ropogása,
ha beleharapsz.

A hegy lábánál
barna tekergőző testek
próbálnak felmászni,
egyre feljebb,
egymást tapossák
könyörtelen.
A duzzadó vádlik,
megfeszülő inak,
mindent megtesznek,
hogy előre jussanak.

Nagy úr az éhség,
Hatalma végtelen, Nincs kegyetlenebb
erő a nincsnél.

Eltemet mindent,
emberséget, alázatot,
jóságot, tiszteletet.
Csak a mélyről jövő
ösztön marad:
megtölteni a hasad,
és húzni tovább az igát,
nem látni orrodnál tovább,
nem gondolni a jövővel,
csak MOST van és MA.


Kaptay Éva-Mária: MESE A SZERENCSEVADÁSZRÓL

Emlékszem, hogy mindig megríkatott:
A fiú szerencsét próbálni ment.
Fuvardíjul a szívét adta oda
a saskeselyűnek, ki elvitte
a vágyott Szerencse Városába,
Ahol színaranyból volt minden,
De az embereknek szívük nincsen.

Nem ezt akarta, már bánta,
otthonát el miért hagyta,
kapzsiságában eladta
Szívét: vasszívre cserélte:
Nem tud már mivel szeretni,
nem tud már sehova menni.
ez az üresség úgy sajog!

Elindult hát hazafele,
Gázolt ezer veszélyen át.
Ösztönösen vitte lába,
Míg elért a falujába,
ahol szegénység fogadta,
s édesanyja kitárt karja,
Nem cserélné semmi másra.


Kaptay Éva-Mária: NE BÁND!

Ne bánd a buszt,
ami elment,
az már a múlt,
nem ér keservet.

Jön majd egy másik.
Ebül szerzett,
ha elveszted,
nem hiányzik.

Mit a vak sors
felkínált most,
s nem vetted el:
később bánod!

Időkerék
vissza nem tér,
csak előre:
nyugodj bele!


Kaptay Éva-Mária: VILÁGÍTÓTORONY

Fénynek háza, te,
Ki ott állsz minden tengerparton,
Te vezeted a hajókat jó kikötőkbe,
kikerülve zátonyokat,
Örökkön égő fáklya vagy!

Régen valódi tüzet tápláltak benned,
mit Prometheusz lopott,
ma már az elektromosság adja a fényedet.
Ne hunyj ki soha,
nélküled sötétség lesz a zordon szirteken,
hol a tengeróceán taréjos hullámai
nyaldossák a sziklákat.

És ti költők!
Legyetek ilyen világító tornyok!
Magasodjatok a hétköznapok fölé,
Mutassatok utat a sötét éjszakában,
gondolataink kuszaságában,
nehogy zátonyra fussunk,
miközben védjük
minden földi jussunk,
hogy megtaláljuk azt, amit keresünk
a lélek mélységeiben
és önmagunk közt.


Kaptay Éva-Mária: ÉBRESZTŐ

Egymásba futnak a ráncok a vastag bőrön,
a kis szürke elefánt vastag bőrén.
Rajta fekete kezek, fehérek a körmök,
Ráncos az ő bőrük is, guggolnak pőrén.

Tam-tam-ta-tam dübörögnek a dobok.

Életet próbálnak önteni a kihűlő állatba,
Ki elhullott, mert megölték az anyját,
Csontjáért durván leölték, véres volt a munka,
Nem tudta védeni a kis árvát.

Tam-tam-ta-tam, dübörögnek a dobok.

A bennszülöttek siratják, mert ők még szánják,
Övék az ősi föld, mit elvettek tőlük,
Haldoklik, aljas, szomjas, de kevesen látják,
Ilyen sorsra jut bizony a Földünk.

Tam-tam-ta-tam dübörögnek a dobok.

Érik az idő, nem sok van már hátra,
Dúlnak a háborúk, hörög a sok torok,
Ember embert aggat a kiszáradt fákra,
Szomjazik a föld, vért izzad a homok.

Tam-tam-ta-tam, dübörögnek a dobok.


Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
és árnyak teste zuhant át a parkon,
de még finom, halk sugárkoszorút
font hajad sötét lombjába az alkony:
halvány, és szelíd komoly ragyogást,
mely már alig volt fények földi mása,
s félig illattá s csendé szűrte át
a dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
fénylett hajadban s béke égi csendje,
és jó volt élni, mint ahogy soha,
s a fényt szemem beitta a szívembe:
nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
vagy áldott csipkebokor drága tested,
melyben egy isten szállt a földre le
s lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
és percek mentek, ezredévek jöttek,
egyszerre csak megfogtad a kezem,
s alélt pilláim lassan felvetődtek,
és éreztem: szívembe visszatér,
és zuhogó mély zenével ered meg,
mint zsibbadt erek útján a vér,
a földi érzés: mennyire szeretlek!


Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt apám,
és nem hagyott semmit se rám,
se, pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezemet megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki se állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül,
egy vén díványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.


Tompa Mihály  /1817-1868/: A madár fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén,
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok’;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve…?
Fiaim, csak énekeljetek!

/1852/


Szabó Lőrinc: A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy amit, beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te vagy nála édesebb.


Juhász Magda: Áprilisi szél

Felhőt kerget az áprilisi szél,
bolondos nótáját egyre fújja,
hárfát penget a levelek között,
kalapot emel, s eltűnik újra.
Szoknyád alá bújik és kikacag,
aztán felszalad vígan a fákra,
s mire kezed ijedten odakap,
már a magasból fütyül a tájra.

Pajkos kedvétől kivirul a lég,
a felhők mögül ráköszönt a nap,
és dalolni kezdenek csendesen,
a megkopottan álló házfalak.
Budapest,2018.


Juhász Magda: Magyarok vagyunk

Mint patakok sokasága,
futunk szerte a világba`,
futunk völgyben és hegyen,
utunk százfelé megyen.
Folyók leszünk és tengerek,
magukhoz ölelnek nemzetek,
s bár mindenhol otthon vagyunk,
mindig visszatérni akarunk.
Hangunkat hallja a világ,
Amerika, Moszkva és Irán.
Kutatják kik lehetnek azok,
a mindig nyughatatlan magyarok.
"Magyarszki" - mondta az orosz,
"ungáris" - mondta a német,
kik ránk már oly sok csapást mértek,
mégis folyvást reánk figyelnek.
Bátrabb lehetnél Nemzetem,
ne alkudozz egy szeletke kenyeren!
Míg másnak jut egy egész kenyér,
te mindig csak ilyen szerény legyél?
Nem kard kell, tudásod legyen,
és bátorságod, mely felvisz a hegyen.
Mint patakok sokasága fussunk,
fussunk csak szerte a világba,
de bármerre is vigyen az utunk,
ne feledjük el sohasem,
- hogy magyarok vagyunk!


Juhász Magda: Őszi szerenád

Árad a szélben a bánat,
alszik a fán a dió,
koppan a zápor a sárban,
hallgat a mennyei szó.

Sárgul a fáknak a lombja,
készül az őszi uszály,
hajnali szél szerenádja
zúgja, hogy halni muszáj.
Budapest, 2019


Juhász Magda: A pacsirta

Mikor az ég körbefogja,
és gyönyörű dalát
a földre ontja,
lelked megtelik üdvösséggel,
mert nincs rá szó,
amit akkor érzel.
Az ember csak hallgat,
és nem érti senki,
hogy tud egy kis madár,
- ily’ csodát tenni.


Juhász Magda: Anyám arca

Mikor felnézek az égre,
Anyám haja lobog a szélben,
napsugárból van a karja,
felhők fodrában az arca,
madárdalból van a hangja,
szeme tükrén csillagok...

Fenn az égen Anyám arca,
így ragyog.


Juhász Magda: Egy pillangó

Egy pillangó szállt a kezemre,
hogy szomorú vagyok, észrevette.
Melyik virágról jöttél pillangó,
te szivárványszínű vigasztaló?

A virágok között jobb neked,
szállj vissza pillangó, amíg lehet.
Szállj vissza, szállj el hamar,
mert a kezem, mozdulni akar.

Ha bezárlak, ígérve szépeket,
nem tarthatom be ígéretemet.
Nekem is ígértek boldogságot,
és most mégis kifosztva állok.

Elhagyott az, akit úgy szerettem,
kinek a szavára fogoly lettem,
mert börtönöm őre nagy útra kelt,
és nem mehettem véle én is el.

A pillanat hevétől édes mézem,
most keserűvé változott egészen.
Szállj vissza pillangó, amíg lehet,
a virágok között jobb lesz neked.