Török Sophie: Asszony karosszékben

Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és 
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva 
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szûz dolgok rejteznek ezen a 
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sûrû 
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érõ szõlõk között; - kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörû izgalmas játékaiból. De nyugodt
bõröm alatt indulatok remegnek, sistergõ
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint 
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás 
sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan 
semmi se lesz és Isten! tûrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgõ életek között e néma 
bölcs mennybolt alatt a borzas 
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint 
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.

Várnai Zseni: Öreg nõ sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égõn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tõlem elszaladt.

Lemostam minden kendõzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhõkbe nyúló hegytetõkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tûz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hûtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltûnõdöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fûszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.
Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.
Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Szécsi Margit: Magamhoz

Férfiak, nők, másként mocskosak,
megérezték gyönyörű magányod,
veled akartak tiszták lenni,
megmosták a kezeidet,
kifizették a vacsorádat
s de nagy kurva lehetsz te is
hogy elfogadtad az alázat
s az érdek kettős hódolatát,
mert hiszen tudták ők: erős vagy,
a lehetőség párduca
ott lapul a szegény gyerekben,
köszönd meg nekik legalább,
ne játszd meg, hogy tudatlan volnál,
hiszen nem adtál semmit is,
a világ vásárán te vagy
a legrafináltabb csaló,
romlottak közt lelkes vagány,
nem-vegyülő napkő-szobor –
mindenki elrabolt belőled
egy kőfürtöt, egy töredéket,
de mit kezdjenek ott veled
a köréjük hűlő Időben,
a végítélet napján, a szörnyű
érctrombiták kereszttüzében
ha majd a kabát-hajtókákról
kitűzött szempillád lepattog
s a teljesség-hozó napon
fényes életed összeáll!

Kiss Anna: A szél

a víz felől,
a szél,
álom, való
egymásból
él,

fenn és
a lenn
egyféle kék,
világos,
végtelen
beszéd,

világos
végtelen
homok
fölött a
fátylas
fű lobog,

világos,
végtelen
homok,
világos,
végtelen
homok,

és függönyt
felvető
huzat,
és hintaszék
az ég
alatt,

valóból,
álomból
való,
néz rád
sörényen
át a ló.

A szél
a víz felől,
a szél,
álom,való
egymásból
él,

fenn és
a lenn
egyféle kék,
világos,
végtelen
beszéd,

világos,
végtelen
homok
fölött
a fátylas
fű lobog,

világos,
végtelen
homok,
világos,
végtelen
homok,

hintál
a szél,
az ég alatt
csak végtelen
beszéd
marad,

eltűnik
minden
látható,
előbb a kék,
aztán
a ló.