VERSFAL a Wekerlei Könyvtárban
A magyar költészet napja

Időpont: 2023. április 11-30.
Helyszín: Wekerlei Könyvtár
Ajánlott korosztály: 6-99 éves korig

A költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. JÓZSEF ATTILA (1905.04.11.-1937.12.03.) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Április 11-én született MÁRAI SÁNDOR (1900.04.11.-1989.02.21.) író, költő és újságíró is.
A Wekerlei Könyvtár erre a napra versfallal emlékezik meg, ahogyan az előző években is.
A Versbarátok klubjának vezetője, JUHÁSZ MAGDA, a klubtagok KAPTAY ÉVA-MÁRIA és SCHREM RUDOLF saját verseikkel gazdagítják a gyűjteményt. Szép magyar verseket kaptunk az Olvasóinktól és a Versbarátok klubjának tagjaitól is.
A gyönyörű versek április 11-én, „A magyar költészet napján” kerültek ki a könyvtárban és a könyvtár elé, a csodás költeményeket április végéig olvasgathatják a látogatók /2023. április 11-30./.
Minden nap olvasható egy-egy szép vers a beküldöttek közül a könyvtár Facebook oldalán április 11-től, az ünnepi összegyűjtött versek pedig csokorba szedve a könyvtár honlapján tekinthetőek meg.

Ünnepeljük együtt a költészet napját! KATTINTSON A LINKEKRE!
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/


Juhász Magda - a Versbarátok klubjának vezetője - saját versei.

Juhász Magda: Cecei dédapám emlékére

Kovácsmester volt a dédapám,
s míg ritmusra verte a vasat,
színes szikrák versenyre keltek,
a cecei csillagok alatt.

Fekete lepkék, pernyék szálltak,
fekete lett tőlük dédapám,
de kinyílt egy rózsa mellette,
kis unokája, az én anyám.

Kovácsmester volt a dédapám,
a múltból emléke feldereng,
a ritmusokat most dédapám,
betűkkel, helyetted én verem.

Juhász Magda: Tűsarkú menő cipő

Anyu igen előkelő,
a divatban ő a menő,
megcsodálják, megdicsérik,
véleményét sokan kérik.
De a nagyi folyton morog,
hogy ez a flanc buta dolog,
apu nem törődik vele,
büszke rá, hogy szép a neje.
Büszke vagyok én is nagyon,
a cipőit próbálgatom.
Egy tűsarkút ha felveszek
gólyalábon billeghetek.
Anyu hogy tud ebben járni?
Kezdem szegényt megsajnálni.
Egy jó gyerek mi mást tehet,
a segítségére siet.
Van énnékem jó bakancsom,
tűsarkúért odaadom.
Ne szenvedjen tovább szegény,
helyette majd szenvedek, én!
Az anyukám jót nevetett:
- Ó te áldozatkész gyerek!
Aztán így szólt, ha akarod,
ma egész nap ezt hordhatod.
Alig tettem néhány lépést,
jaj, kérem ez kész leégés!
Megbicsaklott mindkét lábam,
s landoltam anyu karjában.
Ez még semmi! De mit tettem?
Bakancsomért könyörögtem.
Szegény anyu visszaadta,
s szenved tovább tűsarkúban!


Schrem Rudolf - a Versbarátok klubjának tagja - saját versei.

Schrem Rudolf: Vissza a természetbe

Fekszem a Földön anyaszülten
Simogat a Nap, és
Borzol a Szél
A Fák ezernyi zöld hangon
Szólnak hozzám
A milliónyi Madár mind
Nekem zenél
Fölöttem kósza Felhők úsznak az Égen
Megannyi csoda…
S - úgy érzem -
Már egyé váltam a Természettel én…

Nógrádkövesd, 2020. május 16.


Schrem Rudolf: A boldogság

A boldogság tiszavirág
Megjött, s elriad egy villanás alatt
Egy pillanat, még benne élsz
S szádban már csak kesernyés utóíze matat 

A boldogság: embernek lenni
Embernek mások, s önmagad előtt
S találni egyszer – csak egyetlen egy napra –
Egy igaz, egy hűséges szeretőt…


Kaptay Éva-Mária - a Versbarátok klubjának tagja - saját verse.

Kaptay Éva-Mária: A macskák imája

Macskaanyánk! Ki vagy a mennyekben,
Mindannyian tőled származunk.
Megtérünk hozzád, ahogy el vagyon rendelve,
Leéltük mindHÉT életünk.

Picinyke szívünk nem piheg már,
Egy felhőgomoly az otthonunk,
S ha fúj a szellő lent a földön,
Abban mi dorombolunk.

Jó társa voltunk a gazdánknak,
Megédesítettük az életét,
Ha szomorú volt, felvidítottuk,
Megháláltuk a szeretetét.

Mert nincs is puhább, mint a macskabunda,
Ami simogatásotok alatt lapul,
Ha belenéztek a szembogarunkba,
Ezernyi macskanemzedék néz vissza: a múlt.

Belesimulunk a hajlatokba,
Nevünket elsodorja a feledés,
Bajszunk hegyén a mindennapok gondja,
Bundánk mintázata örökké veled él.

2020. november 


OLVASÓINK ÉS A VERSBARÁTOK KEDVES-KEDVENC VERSEI

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.


ARANY JÁNOS: A WALESI BÁRDOK

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

1857. június


Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.


Vörösmarty Mihály: MAGYARORSZÁG CÍMERE

Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mind ez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

1832. február


PETŐFI SÁNDOR: JÖVENDÖLÉS

"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él."
 

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

JÓZSEF ATTILA: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

1936. november