Népmesék hete

Időpont: 2023. szeptember 25. - október 1. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-99 éves korig

Kedves meséket küldünk a hét minden napján a könyvtár Facebook oldalán, csokorba szedve a honlapunkon keresztül kicsiknek és nagyoknak.

A szilvás gombóc (népmese)

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!
- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!
- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!


A két borsökröcske (magyar népmese)

Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának.
- Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.
A férfiember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. ,,No, isten neki - gondolja magában -, legyen a többi után!" -, s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt.
De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. ,,Hm - gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna ő szent felsége, erre adhatott volna!"
Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:
- Hallod-e feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.
Süti is az asszony, s a szegény ember útnak indul.
Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka. Mi járatban van?
- Én bizony az Istenhez mennék - felel a szegény ember. - Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy miért nem adott.
- Abba hiába ne fáradj - mondja az ősz öregember -, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.
Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment vélök. A szekeret innét s túl szedte össze, egyik ember kereket, a másik rudat a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze.
Elég az, hogy volt, olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott.
Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:
- Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!
A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.
Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal, s a falubíróval. Ezek majd hanyattég estek, mikor látták, hogy a két kis pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen.
Kérdi a gróf:
- Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?
- Nem eladó, méltóságos gróf úr - felel a szegény ember.
Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti s el nem boronálja, ökre nélkül marad.
Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?
- Egyet se búsuljon, gazduram - szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi már a mi dolgunk!
No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét.
Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:
- Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! - A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszálnál nem sok, bizony annyi hibát sem találtak a vetésben.
- No, te szegény ember - mondja a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!
A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja:
- Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!
Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:
- Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.
A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.
- Hallod-e, te szegény ember - mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!
Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:
- Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé.
Estére kelve a szádához értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.
- No most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! - javallá az egyik.
A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

ciheres - bokros, cserjés
talyigakerék, kurta-és hosszúvas - az eke részei
ekekabala - szállításra szolgáló, kétágú csúsztatófa
eszteke - nyeles tisztogatóvas
összeszokotál - összeeszkábál
száda - bejárat


Mátyás király és a faültető öreg (népmese)

Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.


A kiskakas gyémánt félkrajcárja (népmese)

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császát. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kiskakas, add mekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskaklast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskaklast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója febekébe.
Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:
- Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast; vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.


A leleményes béres (népmese)

Élt-volt egy agyafúrt nemesúr, egy gazdag báró, aki azzal kérkedett, hogy az ő eszén még soha senki sem járt túl. Nem, messze földön nem akadt ember, aki lóvá tette volna. Egy napon, aratás idején, ez a minden hájjal megkent, fösvény báró magához hívatott egy ágrólszakadt szegény embert, és ráparancsolt: arassa le a búzáját!
Nagy volt a búzatábla, nagyon nagy.
- Learatom, uram - hajtotta meg derekát az ember -, ám előbb egyezzünk meg a fizetség dolgában.
A ravasz báró megpödörte a bajszát, és szólt nyájasan:
- Nem lesz panaszra okod. Ha addig dolgozol, amíg fejed felett ott világít az égi lámpás, egy tarisznya liszt lesz a béred.
A szegény embernek nagy családja volt, sok éhes száj várta otthon.
_ Hát bőkezűnek éppen nem mondhatlak, uram - jegyezte meg savanyúan.
A báró felfortyant.
- Ha nem tetszik, akad más is - csattant fel a hangja. - Ne feledd, ti szegény kódisok annyian vagytok, akár a rostán a lyuk.
- Ne haragudj, nagyuram, kicsúszott a számon - horgadt le a szegény ember feje. - Persze, hogy vállalom, miért ne vállalnám, hiszen nagy ínségben élünk.
- Akkor láss neki, de nyomban! - parancsolta a báró.
Az ember fogta a kaszáját, élesre fente, és nekilátott az aratásnak. Kezében suhogott, suhogott a kasza, fentről zuhogott, zuhogott a hőség; kegyetlenül tűzött a nap, egyre pokolibban csorgott a veríték, de ő csak aratott, aratott; a kalászokat kévébe kötötte, a kévéket keresztbe rakta, majd újra kezébe kapta a kasza nyelét. Megállás nélkül dolgozott délig. Amikor delelőn állt a nap, leült egy körtefa alá, s a lombadta árnyékban falatozni kezdett. Csak egy darab kenyér és egy fej hagyma lapult a tarisznyájában, mégis olyan jóízűen kebelezte be, akárha nyúlpástétomot evett volna. Utána új erőre kapván folytatta az aratást. Dolgozott, dolgozott megállás nélkül. Dolgozott rendületlenül, napszálltáig.
Ahogy lebukott a nap, megjelent a báró. Látja, a nagy tábla egy részén még lábon áll a búza.
- Hé, hát te miért nem aratsz? - dörren az emberére. - Ne lopd a napot, amikor a java még hátravan!
- De jó uram - feleli a szegényember -, azt parancsoltad, addig arassak, amíg fejem felett ott világol az égi lámpás! Tekints az égre: lenyugodott a nap, este van.
- A Nap igen - mondja álnok-mosolygón a báró -, ám testvérhúga, a Hold ugyancsak fényes lámpásként világol odafönn! Végezd hát tovább a munkát, mert különben egy maréknyi lisztet sem kapsz tőlem!
A Hold békés merengéssel tekintett le a földre, szelíden fürdette meg holdsugaraiban a világot, és biztatóan mosolygott a szegény emberre: Ne hagyd magad! Fogj ki te is rajta! Emberünk fogta a kaszáját, és visszakacsintott az ezüstfényű égi lámpásra: Ne félts engem! Megteszem.
Suhogott a kasza, rendre dőlt a búza. A szegény ember aratott, aratott tovább; a kalászokat kévébe kötözte, a kévéket keresztbe rakta, és hajnalhasadásra le is aratta a búzatáblát. Pacsirtaszóra már jött is a báró, hízott a mája, zsírosan mosolygott.
- Látom, derekasan dolgoztál - mondta elégedetten - Eredj hát a malomba, ott tartom a lisztem, majd utánad megyek, hogy átadjam a fizetséged!
Útban a malomba menet az ember betért egy ismerőséhez.
- Barátom, adj kölcsönbe egy kecskebőr zsákot! - kérte, - De a legnagyobbat!
Az ismerős jó szívvel teljesítette a kérést, kiválasztotta a nagyok közül a legnagyobbat. Amikor a báró a malomban meglátta a jókora zsákot, elépedten meredt a zsákhozóra:
- Meghibbantál? Mit akarsz ezzel a hatalmas nagy zsákkal? Hiszen majdnem akkora, mint a rozoga nyoszojátok szalmazsákja!
- Hát a lisztnek hoztam, jó uram. A járandóságomnak...
- Nem zsákról volt szól, csupán egy tarisznyáról - habogta a báró. - Egy tarisznya lisztről.
- Tudom, nagyuram, a tarisznya is velem - mondta az ember. - Csakhogy a zsák is velünk jött, mert hát ő a tarisznya testvérbátyja.
A bárónak leesett az álla.
- Igen, uram - folytatta az ember-, a testvérbátyja, ahogyan a Hold is testvérhúga a Napnak.
A báró lassan magához tért, rájött, hogy a szegény ember túljárt az eszén. De jobbnak látta, ha lenyeli a mérgét, és jó képet vág a dologhoz, ezért szó nélkül megtöltötte liszttel a zsákot is meg a tarisznyát is.


Mátyás és az anyóka (népmese)

Mátyás király vadászgatott egy rengeteg erdőben társaival. Délfelé járt az idő, készítette a szakács az ebédet, de Mátyás az idő alatt úgy elcsámborgott, hogy eltévedt. Ráesteledett, de még mindig nem lelte berátait. Elfáradt, elcsigázódott, mikor megpillantott egy pislogó fényt. No, oda már bemegy, megpihen éjszakára. Egy öreg anyóka lakott ott.
Beköszönt:
- Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Eltévedtem. Vadásztam társaimmal, de sehogy nem találom őket.
- Édes fiam, a sötétben már úgysem találod meg őket, ha a világosban nem találtad. Itt van ez a dikó, ezen megpihenhetsz reggelig. Vacsorát nem tudok neked adni... De várjál csak, van egy tyúkom, azt levágom.
Levágta az anyóka a tyúkot, megkopasztotta, főzött belőle jó húslevest.
Megmelegedett Mátyás szíve, mikor eléje tette az anyóka a párolgó, finom levest. Megolvasta, hány zsírszem gyöngyözik a leves tetején, és azt mondta:
- Tudod-e, anyóka, ki vagyok én? Bizony Mátyás király.
- Ó, fiam, ne haragudj rám, nem ismertelek meg, és királyhoz illően meg sem tiszteltelek.
- Nagyon elégedett vagyok, anyókám, mert egyetlen tyúkodat is levágtad a vendégnek, és megfőzted levesnek. Most annyi aranyat kapsz tőlem, ahány zsírcsepp gyöngyözik a levesed tetején.
Elővette Mátyás király a pénzes zsákját, és híja nékül kiszámolta az asztalra az aranyakat.
No, erre betoppantak vadásztársai.
- Jaj, királyunk az egész erdőt bejártuk érted! Miért jöttél el ilyen messzire tőlünk? Nagyon aggódtunk érted.
Közben meglátták az asztalon a sok aranyat, megtudták, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat.
,,No, - gondolta magában a kuktája -, majd főzök én a királyomnak olyan zsíros levest, hogy nem győzi nekem az aranyakat olvasni a zsákjából"
Hazamentek. A kuktája mindjárt másnap elkészítette a tyúkhúslevest, feltálalta. Mátyás király sejtette, honnan fúj a szél, hát méregbe gurult:
- Te kukta, elrontottad a levest, ehetetlen, mert csurom zsír az egész. Többet nem leszel a kuktám, amerre akarsz, arra mehetsz!
Lekókadt fejjel hagyta ott a kukta a királyi udvart. Sok aranyat akart, de nem kapott semmit.


A juhászlegény három szeretője (népmese)

Megkapta a juhászlegény a behívóját, be kellett rukkolnia katonának. Három lánynak is csapta a szelet, mind a háromtól elköszönt.
Elment az elsőhöz.
- Katonának visznek, elköszönök tőled. Mondd meg nékem, mivel fogsz meggyászolni, míg oda leszek!
A lány gondolkodott, gondolkodott.
- Mivel tudnálak meggyászolni? Három év nagyon hosszú idő, de addig nem fésülködöm, nem mosakodom.
Nagyot nézett erre a juhászlegény, de egy árva szót sem szólt rá. Illedelmesen elbúcsúzott, aztán a másik szeretőjéhez vette az irányt.
Neki is mondja:
- Ennyi és ennyi ideig udvaroltam neked, és most elszakadok tőled, katonának visznek. Mivel fogsz meggyászolni?
- Míg oda leszel, sem az udvart nem söpröm, sem a házat nem takarítom.
A juhászlegény erre is nézett nagyot, de nem szólt rá semmit.
Eljutott a harmadikhoz. Annak is mondja:
- Sokat voltunk együtt, beszélgettünk, mulatságba jártunk, itt is voltunk, ott is voltunk, és most vége mindennek, katonának visznek. Meg fogsz-e gyászolni?
- Meg bizony.
- Mivel?
- Ha annyira kívánod, hogy meggyászoljalak, három évig felöntözöm bánatomban a moslékot a padlásra.
A juhászlegényt ez a mondás is megütötte, de nem szólt ellene semmit.
Telt-múlt az idő, a juhászlegény egy-két alkalommal hazajött szabadságra, ellátogatott ilyenkor a lányokhoz is. Az első tényleg nem fésülködött. Bizony bodros volt, beboglyasodott a haja. A másiknak meg nagy összevisszaság az udvarán, a háza meg szennyes. Az sem volt valami kellemes látvány. Csak a harmadiknál volt rend, a lány is takaros, ott nem bántotta a szemét semmi. Persze a padlásra nem kukkanthatott fel.
Mikor megkapta az obsitot, úgy gondolta, feleséget hoz a házhoz, a három lány közül egyiknek beköti a fejét.
Elment az elsőhöz.
- Hadd látom, mivel gyászoltál meg!
Alig ismert a lányra, ahogy előtte állt boglyasan, piszkosan, csipásan. Szinte rá sem tudott nézni, úgy megundorodott tőle.
Elment a másikhoz. Ott meg alig tudott bejutni a kapun, nem akart nyílni a sok szeméttől. No, a sok ráncigálás után csak engedett, de a házba már csak lapáttal tudott utat törni magának. Itt sem vidult fel, örült mikor otthagyta a szennyes portát.
Végül a harmadiknál kötött ki. Szépen kitakarított lakásba lépett, a lány meg csinosan, szépen öltözködve, kifésülködve várta.
- No, mivel gyászoltál meg?
- Felöntöztem a moslékot a padlásra.
- Mutasd meg, hova öntözhettél annyi moslékot!
Gondolta a legény, hogy valami óriási dézsába gyűjtögette.
Milyen bűz lehet ott hároméves moslékkal a padláson!
Kinyitotta a lány a padlásajtót, fölnézett a legény. Hát csak úgy verte a fejét a sok sonka, kolbász, szalonna. Annyi volt a rudakra akasztgatva, hogy majd leszakadtak.
A juhászlegény mindjárt átölelte a lányt, mert úgy gondolta, őt fogja feleségül venni, ő gyászolta meg a katonaszeretőjét a leghelyesebben.


Ördög köve

Sok száz esztendővel ennek előtte egy ördög tartózkodott Szászváros vidékén: ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szép leány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták, fogta a leányt, s meg sem állt vele a pokol tartományáig. Egy eszendőnek a lefolyáság tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegőégbe, s a madárnál is sebesebben repült az elrabolt leánnyal.
Volt többek közt egy Filána nevű leány, akinek messze földön nem volt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebb legényének, s már készülődtek is a lakodalomra. Az alatt az idő alatt, míg a lakodalomra készülődtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában, éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljő az ördög. Nem is igen mozdult el Filána mellől a mátkája, őrizte, vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördög látatlanban folyton a ház körül leskelődött, s abban a pillanatban, amint a vőlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s annak rendje s módja szerint a szülőktől megkérte a leány kezét. Az öreg gazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérített vászon, s mondta az ördögnek:
- Nem adom neked a lányomat! Hiába öltöztél aranyos gúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy!
- Bizony, ha nem adod, nem is kérem többet - mondta nagy hetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezéből.
Aztán egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, s éppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a vőlegény, ki észrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördög lábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erősebb volt, könnyű pehelyként kapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében a pokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokott volt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kőszikla tetején megállapodott, hogy pihenjen egy keveset.
De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét, megragadta az ördögöt, s mondta neki:
- Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked, ördög!
Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik forgatják egymást, az ördög előveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte a birkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt, megkergengette a levegőben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpraesett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudott lenni, mint ő, egyszeriben kővé meredett, s ott áll ma is keresztbe font kézzel...
Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legény lába nyoma, amint egymással küzdöttek.


A rátóti csikótojás (népmese)

Hol volt, hol nem, volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált.
- Tyű, fékomadta-teremtette - csodálkozott -, nahát ez már megint mi? - Mert hosszú, főzni való tököt már látott, de ilyen sütni valót még soha.
Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.
Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:
- Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?
Azt mondja rá az időben utána következő:
- Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben.
- S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz.
Az azt mondja:
- Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon.
Itt aztán már a bíró is beleszólt:
- Hát atyafiak, ez, ahogy a formája mutatja, csakis tojás lehet.
Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.
-Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!
A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.
A bíró nemhiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.
- Egy gyíksárkányé! - mondta a legöregebb elöljáró.
- Lúdvércé!
De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hossszú szőrű farka!
Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.
De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:
- Csikó! Csikó tojta!
Most már az öregek is fújták:
- Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát?
Ebben mindnyájan megegyeztek.
- Eddig szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondjátok meg atyafiak, most mitévők legyünk?
-Kiköltetjük!
-Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.
Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.
- Tudjátok mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.
Ebben aztán megint megegyeztek.
Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlóstyúk a tojásokat.
Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását. A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta.
Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp!
Végtére is megállapodtak abban, hogy a záőtojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé guríthatják, amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.
ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossznyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony, szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért:
- A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!
A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:
"Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?"


A meggondolatlan szó - Benedek Elek

Volt egyszer egy igen-igen szegény öregember, annak felesége s fia.
Mikor a fiú nagy legénnyé serdült, mondja az öregasszony az urának:
- Hallja-e, ideje volna már, hogy megházasítsuk a fiunkat.
- Hát eredj, házasítsd meg.
Az asszony elment a szomszédhoz, megkérte a leányát, de elutasították. Ment tovább, éppen így járt. Végigjárta az egész falut, minden háznál szerencsét próbált, ahol leány volt, de hol szép szóval, hol csúf szóval, mindenütt kitessékelték ... No, majd összebogozzák a lányukat egy koldustarisznyával!
Hazamegy az asszony, elkesergi az urának, hogy sehol se kapott a fiának feleséget.
- Hát akkor menj a szomszéd faluba - mondja az öregember.
Elment az öregasszony, végigjárta a szomszéd falut is, de bizony ott sem volt szerencséje. Hiába, szegény embernek szegény a szerencséje!
- No - mondta a legény, mikor az anyja hazajött -, most már magam próbálok szerencsét. - Elbúcsúzott apjától, anyjától, s nekivágott a világnak.
Amint ment, mendegélt, folyton kesergett magában:
,,Hát csakugyan olyan semmirevaló vagyok, hogy egy leánynak se kellek? Ha az ördög küldene menyasszonyt, azt is feleségül venném! "
Abban a pillanatban, honnét, honnét nem, egy öregember toppant elébe.
- Adj’ isten fiam!
- Fogadjisten öregapám.
- Mit mondtál az elébb?
A legény megijedt, nem tudta, hogy mit feleljen.
- No csak bátran, ne félj tőlem. Hátha segítségedre lehetek.
A legény nekibátorodott, s elmondta, hogy milyen szerencsétlen. Már az ördögtől is elfogadná, csak kapna feleséget.
- Hiszen ha csak ez a baj - mondta az öreg -, szerzek én neked leányt, akár százat is, válogathatsz közülük kedvedre valót.
Éppen a tenger mellé értek, s azt mondta az öreg:
- Fordulj háttal a tengernek, s úgy lépj a tenger felé.
Egy szempillantás múlva a legény a tenger fenekén volt, ott is egy fehér márványkő palotában, s még jól körül sem nézhetett, az öreg tizenkét leányt vezetett a legény elé. Egyik szebb volt a másiknál.
- Válassz, melyik tetszik - biztatta az öregapó.
- Hej, öregapám, nehéz sor ez! Hadd gondolkozzam reggelig.
- Hát csak gondolkozzál - mondta az öreg, s bevezette a legényt egy szobácskába, ott a legény lefeküdt, de nem jött álom a szemére: mind azon gondolkozott, melyik leányt vegye feleségül a tizenkettő közül.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, s belépett egy gyönyörű szép leány.
- Alszol-e, szegény legény?
Felelt a szegény legény:
- Nem alszom, nem álmodom, azon gondolkodom, kit válasszak feleségül.
- Éppen emiatt jöttem, te szegény legény. Vigyázz magadra, mert ez az öregember - ördög. Ha azt akarod, hogy élve kerülj ki innét, fogadd meg a tanácsomat.
- Hát tanácsolj szép leány!
- Holnap reggel ismét elővezeti az ördög a tizenkét leányt, te azonban válassz engem. A jobb szemem fölött egy kis szúnyogocska lesz, arról megismerhetsz. Mert tudd meg, holnap mind a tizenketten olyan egyformák leszünk, mint tizenkét tojás.
Azután elbeszélte a leány, hogy ő egy kisebb faluban lakott, gazdag ember lánya volt, s éppen kilenc esztendeje, hogy eltűnt hazulról. Egyszer az anyja azt mondta haragjában, hogy bár az ördög elvinné, ő erre keserves sírással kiment az udvarra, s abban a pillanatban jött az ördög, fogta, vitte, s azóta itt van.
Másnap reggel az ördög elővezette a tizenkét leányt, s át csakugyan olyan egyformák voltak, mint tizenkét tojás, de a legény meglátta a gazdag ember lányának a szeme felett a szúnyogocskát, s azt választotta.
Nem tetszett ez az ördögnek, hirtelen összevissza zavarta a leányokat, de a legény most is azt választotta, akit először. Összezavarta még egyszer, de a legény most sem vétett.
- No - mondta az ördög -, szerencséd, hogy mind a háromszor egyet választottál. Most már mehetsz haza, viheted a menyasszonyodat.
Mindjárt nekikészülődtek, hamarosan a tenger partjára értek, de az örszágútig folyton háttal mentek, hadd lássák, nem jön-e az ördög utánuk. Egyszerre csak a tenger úgy eltűnt, mintha nem is lett volna, ők meg nagy vígan továbbmentek, s meg sem álltak, míg a leány házához nem értek. Már sötét este volt, bekopogtattak, szállást kértek, de a gazda nem ismerte meg a sötétben a leányát, s azt mondta:
- Adnék jó szívvel, de látjátok, van már két szállóvendégem, ti már nem férnétek el.
Csakugyan ott volt két utas ember.
Akkor előlépett a leány, s azt mondta:
- Lelkem apém, nem ismer meg?
Hej, dehogynem ismerte meg! Sírt örömében a gazdag ember, ölelte-csókolta a leányát.
- Hát ez a legény ki, aki veled jött?
- Ez bizony az én vőlegényem, édesapám. Ő szabadított meg a pokolból.
Bezzeg nem mondta a gazdag ember, amikor megtudta, hogy a legény földhözragadt szegény: eredj a pokolba! - és másnap megtartották a lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Kép: Pixabay

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36/1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.