Szvoren Edina novellái nem művi gonddal egységnyire kerekített, fogyasztásra alkalmassá tett történetek, inkább pillanatképek, amelyekből minden esetben érződik, hogy szereplői az első szó előtt is léteztek már, és az utolsó után is fognak, mi éppen csak egy apró villanásnyi képet kaphatunk egymással vívott harcaikból. A közhelyek ellen küzdő elbeszélők próbálják kialakítani maguk körül azokat a tereket, ahol szabadon beszélhetnek, ez a küzdelem azonban keserves, és kevés reménnyel kecsegtet. A kötet számos novellájának szolgálnak helyszínéül korunk kikerülhetetlenül szürkéllő monolitjai: irodaházak, áruházak, kies otthonok, amik körülzárják, elnyelik a belsejükben tehetetlenségre ítélt szereplőket.