Versbarátok klubja
Az anyanyelv nemzetközi napja
Időpont: 2021. február 19-21. - online program

E jeles esemény alkalmából ezen a hétvégén, péntektől vasárnapig a szép magyar verseké, prózáké a főszerep a könyvtár honlapján és Facebook oldalán.
„Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk.” Lőrincze Lajos

Pakisztánban 1952-ben az urdu nyelvet nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Bangladesben, ami akkor még Pakisztán része volt, tiltakozások kezdődtek, mivel a bangladesiek anyanyelve a bengáli. A bengáli nyelvi mozgalom Dakkában, Banglades fővárosában 1952 február 21-én nagy tüntetést szervezett. A rendőrség keményen lépett fel a tüntetőkkel szemben és közülük öt diákot megölt. Bangladesben erre a napra azóta a bengáli nyelvi mozgalom napjaként emlékeznek. Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO közgyűlése 1999-ben február 21-ét az Anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította az esemény emlékére.
Az UNESCO szerint körülbelül kéthetente tűnik el egy nyelv a világon. A napjainkban beszélt 6 ezer nyelv fele veszélyben van. A magyar nyelvet - a herderi jóslat ellenére, ami nyelvünk lassú kihalásáról szólt - nem fenyegeti az eltűnés veszélye. Az urali nyelvcsaládhoz tartozó magyar nyelv folyamatos írásbeliségét a XI. századtól szokás számítani, bár Magyarországon 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv.
Jelenleg a magyar anyanyelvűek létszámát a világon 14-15 millió körülire becsülik. Anyanyelvünkben 1 millióra tehető a szavak száma, ám ebből még a Magyar Értelmező Kéziszótár is körülbelül csak 70 ezret tartalmaz.
A nyelvek szókészletét szókincsnek nevezik, az egyén és társadalom fejlettségének mutatója az, hogy mennyit birtokol ebből a kincsből.

Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és a lélekről (részlet)
„Magyarul: Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán.”

"Minden embernek, így a magyarnak is szíve joga, hogy az anyanyelvét szeresse a legjobban, sőt természetes is, hogy így tesz, hiszen az az egyetlen nyelv, amelyet igazán ismer. Azon a nyelven keresztül ismerte meg a világot és önmagát, és azt a tényt, hogy ő magyar, annak révén élte át nemzete történetét és irodalmát. Ehhez már csak arra a józan belátásra kell eljutnia a magyar embernek, hogy minden más ember is pontosan így van a maga anyanyelvével." - írta Tóthfalusi István.

Hegedűs Géza: Szonett az anyanyelvről (részlet)
„Hazám: magyar nyelv- igék, főnevek
és melléknevek kincses birodalma -
jó ezredév formálta műremek!
Varázsodat a lélek befogadja,
újult erőt adsz minden munkanapra
és elringatsz, ha békén pihenek....
A Siralom s a Halotti beszéd
szavai óta járulok eléd
és évszázadok költőit idézem.
Te vagy az otthon és a nagyvilág.
A nyelvtanod a törvény, melyen át
a mondhatók szabályait megértem."

Lackfi János: Kúl ez a plész (részlet)
„A megfontolt nyelvtudósi szemlélet szerint a fiatalság laza stílusa valósággal ördögtől való, a magyar nyelv szentélyeibe ily alpári kifejezésekkel tilos berongyolni, oppárdon, betörni. Ha ki bárdolatlan szókkal ékíti mondandóját, az közönséges csíra, avagy totál kopár gyökér, pontosabban pernahajder, kófic, esetleg “pöhös nyagóc”, ahogy Kálnoky László írja Shakespeare-halandzsájában. Az ilyen nem méltó komiszkenyérre és patakvízre, múzsák helyett csókdossa homlokon holmi tré luvnya, ámen. (.....)
A magyar ember nagyon élvezi viszont a vagány és izgalmas szleng hozadékait. Annál, hogy “roppant módon kínos”, sokkal képszerűbbnek érzi azt, hogy “irtóra gáz”, mert már látja is lelki szemei előtt a gáztámadásban hörögve halódó, kiirtott sereget. A “vérciki” sokkal véresebben komoly, mint a “rettentő kellemetlen”, a “picsogás” vagy a “rinyálás” éppolyan plasztikus, mintha “nyafogna” valaki. Igazán képszerű a vaddisznópörköltet “szétcsapatni” egy-két rekesz sörrel, s az sem kérdéses, hogy ha valakit nem “piszkálnak” vagy “provokálnak”, hanem “kóstolgatnak”, ez az apró kis kannibál felhang jót tesz a lendületes társalgásnak. A “riszálás” jópofa hangulatát simán hozza a “pucsítás”, és a “behízelgésnek” is nagyszerű párhuzamosa a “puncsolás”. Ha valami nagyon “hasít” arra joggal rávágjuk, hogy “penge”, és ha értelmünk ollója simán szalad az anyagban, logikus, hogy “vágjuk a témát”. A mindenkori ifjúság persze örömmel űz sportot abból, hogy az idősebb generáció képtelen követni az új szinonimákat, és így saját nyelvén elbeszélhet az öregek feje felett.(...)
A magyar ember egy utcai beszélgetésből csípte el a “te, ez a csaj olyan egy szenvedőgép” foszlányt, és elismerően állapította meg, hogy a megfogalmazás talált, süllyedt. Ki ne látott volna még szenvedőgépet? Ki ne ismerné azt a típusú embert, aki a világ-összeesküvéssel harcolva végtelenített hangfájlokat ismételget, és közben láthatóan élvezi, hogy mindenki mennyire az idegeire megy: “jaj, nem igaz, az anyám is folyton izél meg a főnököm se száll le rólam, meg a barátom is mindig jön nekem, meg az öcsém is nyomja, meg a szomszéd, meg a kukás, meg a boltos, meg a fodrász, meg a miniszterelnök, én már teeeeljesen, de totál-metál kivagyok”?"