Minden napra egy mese a Wekerlei Könyvtárból
Péntek esti mesék
Időpont: 2022. július 25-31. hétfő-vasárnap
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-12 éves korig

Mesék gyerekeknek a hét minden napjára a könyvtár honlapján és Facebook oldalán. A Vakáció mesékkel még élvezetesebb - a nagyobbak már maguk olvashatják, a kisebbeknek pedig felolvashatják a szülők, a nagyszülők vagy nagyobb testvérek. A mesék birodalma csodás, ámulatba ejtő, mindenkit elvarázsol, a jó elnyerheti megérdemelt jutalmát és szórakoztatva tanít kicsiket, nagyokat.
„A mese az az ábécéskönyv, amelyből a gyermek megtanul saját lelkében olvasni.” /Bruno Bettelheim/

Magyar mese- és mondavilág 1. - Benedek Elek - A csodaszarvas
Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/: https://mek.oszk.hu/04800/04833/


MELYIK ÉR TÖBBET?

Arra-arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú, tarka malac túr, volt egyszer egy király, s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot-világot!
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindig csak eléfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
- Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú, hogy ez a fejér király városa.
Megörültek a királyfik, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ottan is a király elé, s elémondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fejér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a fejér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a három bement a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.
„Hát én most melyiknek adjam? - tépelődött a király. - Hej, hej, csak volna még két leányom!”
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:
- Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy renge­teg­be nem értek. Itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd esztendő ilyenkor találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok-sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb mondta:
- Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.
A középső azt mondta:
- Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell csongolyodni,* s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
- Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt elmondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát, Uram, Jézus, csak kiejti a kezéből ijedten.
- Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a testvérei.
- Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.
- Hamar, hamar - kiáltott a középső királyfiú -, bújjatok a köpenyegembe, egyszeriben ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani!
Belebújtak a köpenyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A legkisebb királyfi eléveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeriben felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:
- Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
- Azt bizony megláthattad volna: ha nincs az én köpenyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.
- Úgy-e? - mondá a legkisebb. - Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni köztük a király, össze kellett, hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt; a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak a nagy vigasság közben eléveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.
- Gyere csak, gyere - mondja a köpenyeges öccsének -, nézz belé, s mit látsz?
- Látok - mondja ez - két szép leányt, mint két ragyogó csillag.
- No, ha látsz, bújjunk a köpenyegbe, s nézzük meg őket közelebbről!
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, király lánya volt az a két leány is. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpenyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért ekkorra az öccsük is a feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, mégis minden jól volt.


A RÁSZEDETT ÖRDÖG

Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember ősz idején el akart menni cséplőbe, mert hát nagy volt otthon a nyomorúság, s ha csépléssel nem szerez gabonát, bizony felkopik az álla azon a hosszú, hideg télen.
Azám! Csakhogy nagy volt a baj. A szegény ember nem talált társat, aki vele menjen csépelni, márpedig a gazdaemberek egy cséplőt nem állítnak a csűrbe. Úgy megy vígan a munka, ha legalább kettő veri ki a búza szemét. Mért nem akadt társa, ugyan mit gondoltok? Azért nem, mert egész nyáron rázta a hideg, s úgy elment az ereje, hogy egy léggyel sem bírt volna el.
Mit csináljon? A maga falujában nem talált társat: elmegy a szomszéd faluba. Hátha ott akad egy bolond.
Még a fele útját meg sem tette, találkozik az ördöggel.
Köszöntik egymást illendőképpen, s kérdi az ördög:
- Hová mégy, te szegény ember?
Feleli a szegény ember:
- Én bizony, édes ördög barátom, elindultam cséplőbe, de nem találok magamhoz való elég erős embert.
- Ejnye de jó - örvendett az ördög -, no lásd, én is csépelni szeretnék, s én sem találok magamhoz elég erős társat.
- Hát akkor jól van - szólt a szegény ember -, próbáljunk egyet: legyünk társak. Hozd el a csépedet énhozzám, majd ott kipróbáljuk, mit tudsz.
Az ördög elment a csépje után, a szegény ember pedig visszafordult a falujába. Otthon bodzafából csépet csinált, s úgy várta az ördögöt.
Megjött ez is nemsokára. Hozott egy akkora vascsépet, hogy elég lett volna emelni tíz embernek.
- Na, próbáljuk meg - mondá a szegény ember -, hadd lám, átal tudod-e dobni a házon a csépedet?
Az ördög meglódította a csépjét, s úgy keresztülrepítette a ház tetején, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő.
Most már a szegény emberen volt a sor. Ő is fogta az ő bodzafa csépjét, s fellódította. Szerencséjére, éppen nagy szél volt, a szél felkapta a bodzacsépet, s úgy elvitte, hogy többet nem is látták.
- Na, ördög barátom - dicsekedett a szegény ember -, így lódítsd át, ha tudod! Hanem jól van, én meg vagyok elégedve a te erőddel, csak aztán ki ne dőlj a cséplésből.
Mindjárt elindultak, s a szomszéd faluban beállottak egy helyre, ahol a legtöbb asztag volt. A szegény ember hamarosan csépet csinált bodzafából, s megkezdették a cséplést. Először a szegény ember ütött rá egy kévére.
Mondta az ördögnek:
- Látod, ördög koma, így üss rá a kévére, hogy a földre lapuljon.
Az ördög egész erejéből ráütött a kévére, de az felszökött vagy kétölnyire.
- Ohó - kiáltott a szegény ember -, az nem ütés! Úgy üsd meg, hogy a földhöz ragadjon a kéve!
Az ördög megmérgelődött, s most még erősebben ráütött a kévére.
Bezzeg hogy felszökött a kéve egész a kakasülőig.
Az ördög igazán elhitte, hogy a szegény ember erősebb, mint ő, s hogy valahogy el ne csapja magától, olyan lelkiből csépelt, hogy egy nap kivert egy egész asztagot.
Hát végivel aztán, mikor kikapták a részüket a gazdától, azt mondja a szegény ember:
- Hallod-e, ördög koma, itt van két csomó búza. Látod-e?
- Látom - felelt az ördög.
- No, ha látod, hát azt mondom neked, hogy én megelégszem a kisebbik csomóval, legyen a tied a nagyobbik.
Örült az ördög, s elfogadta a nagyobb csomót, pedig az csupa polyva volt. De hát ő ehhez nem értett, s nevetett a „bolond” szegény emberen.
Aztán hazamentek.
Telt-múlt az idő, s az ördög egyszer elment a szegény emberhez. Ez megkínálta kenyérrel, s az ördög nem győzött eleget enni a jó búzakenyérből.
- Hm - mondta az ördög -, ezt már csakugyan nem értem, koma! A te kenyered olyan, mint a kalács, s az enyémet nem lehet megenni. Pedig egy búzából sütik.
- Hm, komám - mondá a szegény ember -, nem tud a feleséged kenyeret sütni! Majd meg­tanítanám én a feleségemet, csak ne sütne nekem jó kenyeret!
Hazament az ördög, s otthon jól elverte a feleségét, amiért nem süt jó kenyeret.
De hiába verte, azután sem sütött jobbat.
Egy hét múlva, kettő múlva, ismét elmentek cséplőbe, a szegény ember meg az ördög. Most már rozsot csépeltek. Mikor osztásra került a sor, azt mondta a szegény ember:
- Na, komám, most válaszd te a kisebb csomót, legyen a nagy az enyém. - Az ördög beleegyezett a bolond fejével. Pedig hát úgy van az, hogy a rozsnál kisebb a polyvás csomó, mint a tiszta rozs. Éppen megfordítva, mint a búzánál.
Bezzeg hogy az ördög felesége megint olyan kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette meg. Mérges volt az ördög, s úgy elverte a feleségét, hogy az szegény feje haláláig sem felejtette el.
Harmadszor is elmentek csépelni. Most már elegy búzát kaptak, de ennél is a polyvából lett a nagyobb csomó. Az ördögnek mintha kezdett volna már megjönni az esze, s azt ajánlotta:
- Tudod mit, komám, osszuk kétfelé mind a két csomót.
A szegény ember beleegyezett, de a nagy csomóból ott hagyta a részét, s csak a kicsit vitte haza. Az ördög mind a két csomóból hazavitte a részt, de először a kisebbikből süttetett kenyeret.
S hát milyen kenyér lett belőle! Jobb a kalácsnál. Még a király is megehette volna. Most már látta az ördög, hogy a szegény ember rászedte, de csúnyán. Szégyenlette is a dolgot erősen. Olyan nagyon szégyellte, hogy többet nem is mert a szegény ember felé menni.
Azóta kerüli az ördög a szegény embert. Mondja is a példaszó: „A szegény embert még az ördög is kerüli!”


A TŰZ

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Szegények voltak, szegényebbek a templom egerénél. Akármibe fogtak, nem volt azon Isten áldása, s ha búzát vetettek a földbe, zab kelt ki, de ha zabot vetettek, sohasem kelt ahelyett búza. A szegény embert sírba vitte a sok bánat s keserűség, a legények pedig, ahogy az apjukat elföldelték, világgá mentek.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hét nap s hét éjjel meg sem állottak. A nyolcadik nap összetalálkoznak két vándorral: Krisztus urunk volt az egyik, Szent Péter a másik.
- Hová, merre, legények? - kérdi Krisztus urunk.
Felelt az idősebb:
- Megyünk világgá, szerencsét próbálunk, mert otthon semmiben sem volt szerencsénk.
- Hát aztán te mi szeretnél lenni? - kérdé a legidősebbtől.
- Gazdaember, uram, gazdaember.
- No, ez nem túlságos kívánság - mondá Krisztus urunk. - Ahol van, ni, egy udvarház. Ülj belé bátran, s gazdálkodj, de aztán, hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!
- Nem, uram, nem - hálálkodott a legény, s ment egyenest az udvarházba.
- Hát te mi szeretnél lenni? - kérdé a középsőt.
- Juhász, uram, juhász.
- No, ez sem túlságos kívánság. Ahol van egy esztena, ülj bele! Ami juhot találsz, a tied. De hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!
- Nem, uram, nem - fogadkozott a középső is.
- Hát te, fiam, mi szeretnél lenni? - kérdi a legkisebbik fiút.
- Halász, uram, halász.
- Ez már csakugyan nem túlságos kívánság. Ahol van a folyó partján egy kis házikó, házikó előtt csolnak és háló, eredj, legyen a tied! De meg ne feledkezzél a szegényekről!
- Nem, uram, nem - fogadta a harmadik legény is.
Na, telt-múlt az idő, közben Krisztus urunk bejárt Szent Péterrel országot-világot, s esztendő­re, kettőre visszakerültek oda, hol a három legényt hagyták. Mondja Krisztus urunk Péternek:
- Eredj, Péter, menj be a gazdához, s kérj tőle fehér kenyeret Isten nevében!
Bement Péter, s hát a szegény legényből olyan nagy úr lett, hogy minden zsebében egy aranyóra volt, s egyszerre három tajtékpipából fújta a füstöt. Hátul a csűröskertben hat cséplő verte a búzát. Köszön Péter illendőképpen, kér abból, amit Isten adott, de a gazdag ember kikergette, s meg is lazsnakolja,* ha hirtelen el nem szalad.
- No, ez jól kifizetett - panaszkodék Péter.
- Jól van, jól - mondá Krisztus urunk -, eredj csak vissza, s kérj egy marék szóratlan* búzát!
Visszamegy Péter nagy szepegve, s kérte a gazdát:
- Bár egy marék szóratlan búzát Isten nevében!
Nagy kérésre, könyörgésre ezt adott.
- Te Péter - mondá Krisztus urunk, mikor Péter visszajött a búzával -, eredj át annak a szegény özvegyasszonynak az udvarára, s égesd el ott a búzát!
Megy Péter a szegény özvegy udvarára, ott a búzát meggyújtotta, s hát - lássatok, halljatok csodát! - csak úgy ömlött a búza: elég lett volna a falunak egész esztendőre. Látja ezt a gazdag ember, gondolja magában: ha abból a marék búzából tenger sok búza lett, mennyi lesz majd az övéből! Hátrakiált a cséplőknek:
- Hé, hagyjátok félbe a cséplést, gyújtsátok meg a búzát!
A cséplők kétszer sem mondatták, egyszeriben meggyújtották a búzát. De bezzeg ebből a tűzből nem lett búza: elégett a csűr, a ház, porrá lett a rossz szívű gazdának mindene.
- No, uram - mondá Péter -, ezt ugyan jó keményen megbüntetted.
- Ne beszélj semmit, Péter, eredj a juhászhoz, s kérj attól is valamit!
Megy Péter a juhászhoz, de ez ráuszította a kutyákat, ahelyett hogy bár egy falat kenyeret adott volna.
Fut vissza Péter nagy lelkendezve, s mondja, mi történt.
- Láttam, Péter, de csak eredj vissza, s kérj tőle bár egy csupor savót, s ha ád, öntsd fel az esztena fedelére.
- Uram, összetépnek a kutyák.
- Ne félj, Péter, amíg engem látsz! Eredj!
Visszamegy Péter, s mondja a juhásznak:
- Hallod-e, juhász, tenger sok juhod van, adj bár egy csupor savót!
- Jól van, nesze, amit a kutyák meghagytak.
Éppen egy csuporra való volt. Péter azt is megköszönte illendőképpen, s aztán felöntötte az esztena tetejére. Hát, uramteremtőm, abban a szentséges szent minutában tűzbe borult az esztena, s porrá égett minden, de minden!
- No, ezt ugyan jól megbüntetéd! - mondá Péter.
- Hallgass, Péter, ne járjon annyit a szájad! - inté Krisztus urunk, s mentek a halászhoz.
Mennek a folyóhoz, s hát a halász éppen akkor köt ki a túlsó parton. Átkiált Krisztus urunk:
- Te jó ember, vígy át a vízen!
A halász egyszeriben megismerte a két vándort, átevezett érettük, s beleültette a csónakba. Ám amint eveztek a vízen keresztül, egyszerre csak csúnya sebek lepték el Krisztus urunk testét. Látja ezt a halász, s kérdi igaz szívvel:
- Ugyan bizony van-e ennek valami orvossága?
- Hej, fiam, ennek csak egy orvossága van. Ha megkennéd a szopós gyermeked vérével, mindjárt meggyógyulna.
Megszomorodott erre a halász, a könnye kicsordult. De amint hazaértek, vérét eresztette tulajdon édes gyermekének. Aztán bekente vérrel a sebeket, s hát azok csakugyan egyszerre meggyógyultak.
- Péter - szólt most Krisztus urunk -, eredj, s dobd a gyermeket az égő kemencébe!
Sírt a halász, sírt a felesége, gyökeréből fájt a szíve mind a kettőnek, de nem szóltak semmit: legyen meg az Úr akaratja.
Péter elment, s a gyermeket bevetette a kemencébe.
Egy percre, kettőre azt mondja Krisztus urunk a halásznak:
- Eredj, fiam, nézz ki, vár a gyermeked!
Megy a halász, s hej de nagy örömre változék nagy szomorúsága! Ihol, ott ül a kemence tetején a gyermek, két kezében két aranyalma, s azzal játszadozik.
Térdre borult a halász Krisztus urunk előtt, s úgy köszönte isteni nagy jóságát. Mondá Krisztus urunk:
- Kelj fel, fiam, ne köszönj nekem semmit, köszönj mindent a te jó szívednek! Eredj most ki a mezőre, s mérj ki magadnak akkora helyet, amekkora tetszik. Abból megélhetsz halálodig. De ezután se feledkezzél meg a szegényekről!
Ezt mondá Krisztus urunk, s eltűnt Szent Péterrel.


Mese-kincstár: A béka és a két daru

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két daru. Ez a két daru őszi vándorlás idején egy békával találkozott. A béka kérte őket, hogy vigyék őt is magukkal.
- Szívesen, - mondta a két daru - de hogyan? Repűlni nem tudsz. Ha tudsz valami módot, hogy velünk jöhess, jól van, elviszünk.
Ekkor a béka egy nádszálat vett elő:
- Fogjátok meg a nádszál egy-egy végét. Én majd a közepét fogom meg, így aztán útra kelünk.
Úgy is tettek, a hogy a béka mondta.
Ezt a csodát meglátták az emberek s eltünődtek rajta.
Kérdezték is:
- Ki volt az az okos, a ki ezt így kitalálta?
A béka kevélyen odaszólt az emberekhez:
- Én voltam az az okos!
De bezzeg megjárta a nagy okosságával, mert a mikor megszólalt, a nádszálat kieresztette a szájából és a földön úgy odavágta magát egy tőkére, hogy soh’se kelt föl többet onnan.
A két daru krúgatva szállt tovább, messze, messze tengerekre, a hol ilyen okos békát nem találtak sehol.
Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/: https://mek.oszk.hu/08900/08916/doc/ I. kötet

Icinke picinke - Népmesék óvodásoknak
A RÓKA MEG A SZÜRKE AGÁR

Volt egyszer réges-régen egy kis madárka, s annak volt két szép fia. Hiába építette ez a madárka a fészkét egy magas cserfára, a gonosz róka észrevette, s rögtön a fa alá telepedett. Felkiáltott a madárkának:
- Hallod-e, madárka, dobd le nekem a legszebb fiadat, mert ha nem, rögtön kifűrészelem a fát!
De a madárka nem ijedt meg, és nem dobta le egyik fiát sem. Erre a róka nekiállt, hogy a farkával kifűrészelje a fát. Megijedt a kis madár, s könyörgésre fogta a dolgot, hogy inkább odaadja az egyik fiát, csak bocsásson meg neki a róka. Ráállott a róka az alkura, ő megkapta a fiókát, de megígérte, hogy visszajön a másik fiókáért is.
A madárka erősen kesergett, és sehogy sem tudott megvigasztalódni. Arra vetődött egy szürke agár, s azt kérdi a madárkától:
- Hát te miért sírsz, kicsi madárka?
- Hogyne sírnék, mikor elvitte a róka a legszebb fiamat, s a másikért is visszajön nemsokára!
- No, azért ne sírj, ez még nem olyan nagy baj. Ha megint idejön a róka, mondd azt neki: "Nem dobom le, nem én!" S ha ki akarja a fát fűrészelni, ne félj, én itt leszek!
Ezzel az agár elrejtőzött egy bokorba, s várta a rókát. El is jött a róka egykettőre, s kérte a fiókát.
- Nem adom, dehogy adom! - mondta a madárka.
A róka erősen csóválta a fejét. Nem tudott hova lenni a csodálkozástól.
- Hm, biztosan a kutya tanította a madarat - mormogta, s fűrészelni kezdte a fát.
Előrontott erre a szürke agár. Megijedt a róka koma, elkezdett szaladni, ahogy csak bírta szusszal. Éppen az utolsó pillanatban, mikor az agár meg akarta csípni, beugrott a rókalyukba.
Búsult szegény agár, hogy ilyen jó zsákmánytól elesett, s elhatározta, hogy kiéhezteti a rókát. Rátette a fülét a likra, s aludni akart, de egyszerre beszélgetést hall odabenn. Kérdi a róka:
- Hát te, lábam, mit csináltál, mikor az agár kergetett?
- Én bizony futottam, ahogy csak tudtam.
- Hát te, szemem, mit csináltál?
- Én a likat néztem, hogy egykettőre bebújhassak.
- Hát te, fülem, mit csináltál?
- Én hegyeztem magam, hogy az agár nem fog-e el.
- Hát te, farkam, mit csináltál?
- Én bizony mind az agár orránál himbálóztam, hogy fogjon el.
- Hű, te semmirevaló! - kiáltott nagy haraggal a róka. - Kitakarodj a likamból!
Az agár csak ezt várta, s mikor kinn volt a róka farka, megfogta, kirántotta a rókát, s - hamm! - bekapta.
Itt a vége, fuss el véle!

Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/: https://mek.oszk.hu/00200/00236/html/01.htm


Japáni mesék az ifjúság számára - átírta Akantisz Viktor
A két béka

Volt egyszer két béka. Az egyik Osaka város mellett lakott, a tengerparton egy árokban, a másik pedig Kiótó főváros szomszédságában, egy tisztavizü szép patakban.
Egyszer mind a két békának az a gondolata támadt, hogy ők bizony utazni fognak. A kiótói béka Osakát szerette volna látni, az osakai meg Kiótóba kivánkozott, mert tudta, hogy a mikádó is ott lakik. Mind a két béka egy és ugyanazon órában indult utnak, a nélkül, hogy hallottak volna egymásról, vagy ismerték volna egymás szándékát. Az út hosszú volt és fárad­ságos, mert keresztül kellett mászni egy nagy hegyen, a mi bizony nem könnyü föladat egy békának. Végre fölértek a hegy csúcsára és ott összetalálkoztak. Eleinte csak nézegették egy­mást némán, utóbb beszélgetésbe ereszkedtek s mindegyik elmondta, hogy hova iparkodik.
Egymás mellé telepedtek a puha fübe, hogy mielőtt tovább indulnának, jól kipihenjék magukat.
- Ha valamicskével nagyobbak volnánk - mondja az egyik - akkor innen is meglátnók mind a két várost és megitélhetnők, megérdemli-e a fáradságot, hogy elmenjünk odáig.
- Oh, azon könnyen segithetünk - felelte a másik.
- Ha innen mind a két várost lehet látni, akkor egymáshoz támaszkodva fölágaskodunk, mindegyikünk arrafelé fordul, a hová igyeke­zett s igy aztán meglátjuk a helyet, a melyet még nem ismerünk.
Ebbe a másik béka is beleegyezett s ugy tettek, a mint mondták. A két béka átkarolta egymást s fölállott a hátulsó lábára. A kiótói béka Osaka felé fordult, az osakai pedig Kiótó felé. Igy állottak mozdulatlanul s egészen elmerültek a nézésbe.
De arra nem gondoltak az ostobák, hogyha fejüket kinyujtják, hogy akkor nagy szemeik hátra néznek s igy ők hátrafelé látnak, nem pedig arra, a merre a testükkel fordultak; így tehát csak azt a tájat látják, a merről jöttek.
- Mit látok - kiáltotta az osakai béka - hiszen Kiótó szakasztott olyan, mint Osaka. Ezért ugyancsak nem teszek olyan hosszú utat!
Éppen ugy vélekedett a kiótói béka is. Eleresztették hát egymást és zsupsz, hátraestek a fűbe. Nemsokára elbúcsúztak egymástól s ment mindegyik a maga útján hazafelé.
Egész életükön át azt hitték, hogy Kiótó annyira hasonlit Osakához, mint egyik tojás a má­sik­hoz, pedig hát a két város nagyon is elüt egymástól. De hát nem akadt senki, a ki fölvilá­gositotta volna őket és igy mindvégig megmaradtak ostobaságukban.

Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/: https://mek.oszk.hu/18300/18320/


Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak; tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és búzavirágoktól.
Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:
– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!
Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:
– Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.
Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot és a kenyérsütő kemencét.
Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.
„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam… Akkor tücsök leszek… – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni…
„Akkor mezei egér leszek!” – határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.
„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”
Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:
– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.
A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.

Magyar Elektronikus Könyvtár /MEK/: https://mek.oszk.hu/04800/04873/04873.htm

WEKERLEI KÖNYVTÁR
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9.
Telefon: +36-1/282-9634
E-mail: konyvtar@kmo.kispest.hu; wekerlei.konyvtar@gmail.com
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar